A MÚLT FOGLYAI

Ana Angliában, Londonban él férjével és két lányával. Jelenleg az egyetemen tanít pszichológiát. A férje Thomas, aki villamosmérnök. A lányok már nagyok, és önálló életet élnek. Az idősebb Lisa, írónő, és jelenleg írói válságban szenved.

Este hét órakor megcsörrent Ana telefonja. Éppen vacsorához készülődtek a férjével.

– Anya…! Kérlek, segíts…! Nem tudom, hogyan tovább…! – szólalt meg sírva a telefonban Lisa.
– Mi történt, kislányom?
– Szorít a határidő a könyvem befejezésével, és egy fia gondolat sem jut eszembe. Már mindent megpróbáltam, de rágörcsöltem az egészre. A kiadó folyamatosan zaklat, hogy mikor adom már le a kéziratot. Így teljesen megakadtam az egésszel. Ha nem fejezem be időre, felbontja velem a szerződést. Tudod, ezen nekem most nagyon sok múlik.
– Igen, tudom, Lisa. Gyere át! Épp a vacsorához készülünk, kérlek, lazíts egy kicsit. Maradj itt éjszakára, és egy jót beszélgetünk, hátha kitalálunk valamit.
– Nagyon köszönöm, anya! Fél óra, és ott vagyok.
– Várunk szeretettel.

A lány gyorsan összeszedte magát. Kocsival hamar odaért, már nem volt nagy forgalom az utakon.

A vacsora vidám hangulatban telt. Lisának sikerült kicsit feloldódnia. A család meghitt közössége és a szülői szeretet kizökkentette a mindennapi darálóból.

Később édesapja leült meccset nézni a tévében. Hagyta, hogy anya és lánya elmélyedjenek a beszélgetésben.

Lisa röviden elmesélte, miről szól a történet. Ana figyelmesen végighallgatta. Több variációt is átbeszéltek, de egyik sem volt az igazi. A közös ötletelés azonban mégis elindított egy fonalat a lány fejében.

– Anya, egy igazi, megtörtént eseménnyel lenne jó befejezni. Nekem nincs ilyen tapasztalatom, és nem ismerek senkit, akinek lenne. Talán a pácienseid között?
– Nem, kislányom! Erről szó sem lehet!
– Persze, sajnálom! Ne haragudj, csak úgy hirtelen ez jutott eszembe.
– Hm… – Ana hosszasan elgondolkodott, egy régi emlék csillant meg a fejében. – Lehet, hogy mégis tudok segíteni neked.
– Na…! Mondd már! – kérte izgatottan Lisa.
– Nagyon régen volt, és velem történt meg. Igazából ez indított el a pályámon. Cserediákként egyszer Magyarországon töltöttem pár hónapot. Gyönyörű ország, és kedvesek, barátságosak az emberek. A legjobban Budapesten a Vajdahunyad vára és környéke fogott meg. Olyan az egész, amikor a hídon át belépsz, mint egy elvarázsolt táj. Igazi időutazásban van részed.
– Képzeld, ez a vár az eredeti másolata, ami Romániában van. Akkor megfogadtam, hogy egyszer elmegyek oda, és megnézem. Úgy éreztem, ezt nekem látnom kell. Sok év telt el, amikor egy baráti társasággal sikerült elutaznom. Az út hosszú és fárasztó volt, de megérte. Sohasem fogom elfelejteni az ott történteket.
– Ez izgalmasnak tűnik – szólt közbe Lisa.
– Igen, szinte hihetetlen.

Idegenvezető kalauzolt minket körbe a többi turistával együtt, ugyanis kétóránként indultak a csoportok. Fantasztikus érzések kerítettek hatalmukba a vár bejárása során. Szinte az 1400-as években találtam magam. Az egész vár hangulata és kisugárzása mit sem változott. A lovagteremhez érve várt az igazi meglepetés. A földi látvány is nagyon szép volt, hiszen maga a gótikus építészeti stílus rendkívüli benyomást keltett.

Hirtelen bevillant előttem egy másik sík. Egyszerűen lenyűgöző látványt nyújtott. A hosszú asztalon csodálatos, gazdag királyi teríték volt. Középen ült Hunyadi László és felesége, Szilágyi Erzsébet. Én velük szemben, kissé jobbra, az asztaluk sarkától nem messze álltam. Két szolgálólány jött, akik feltálalták az ételt. Fehér fejkendőben és kötényben voltak, a ruhájuk egységesen kék színű volt. Erzsébet korhű, elöl a nyakától a mellkasáig fehér csipkézett ruhában ült. László fényes, kék színű öltözéket viselt.

Mielőtt visszazökkentem volna a földi sík világába, László megszólított – persze ez metakommunikáció szintjén zajlott:

– Ön lát minket?
– Igen.
– Na végre valaki…!
– Hogyhogy itt vannak? Azt hittem, csak képzelődöm, és a vár hatása.
– Nem, kedves, nem képzelődik. Ez borzasztó helyzet, amibe már nagyon régen kerültünk. Itt jönnek-mennek az emberek, hangoskodnak, rohangálnak a gyerekek. Miránk senki nem figyel. Próbáltunk velük beszélni, de nem hallanak és nem látnak minket. Ezért örültünk meg magának, hogy végre valaki felfedezett bennünket. Kérem, segítsen nekünk, ha tud.
– Önök nagyon régen meghaltak már, ezzel tisztában vannak?
– Gondoltuk, hogy valami nincs rendjén, de így már értjük – válaszolta László lehangoltan. – Hányadik évben vagyunk?
– Most 2015-öt írunk.
– Jaj…! Hiszen akkor több száz éve itt rostokolunk!
– Igen, itt ragadtak a két világ között, valamilyen oknál fogva.
– Akkor a múlt foglyai vagyunk?
– Igen, így is mondhatjuk.
– Hogyan tudnánk kiszabadulni ebből az állapotból? Sokat szenvedünk miatta.
– Csak az ima segít!
– Értem, akkor imádkozzunk mindannyian.
– Én is hívom az angyali segítséget, akik majd a saját szférájukba kísérik önöket.
– Nagyon köszönjük, Isten áldja.

Néhány pillanat múlva a jobb kezem felől hatalmas angyalok szálltak alá. Aranyfényben tündököltek, és óriási szárnyaikkal körülölelték őket, majd eltávoztak.

Visszatérve a földi sík valóságába azt vettem észre, hogy az egyik középkorú, szintén turista hölgy furcsán néz rám és mosolyog. Felvettem vele a szemkontaktust, és bólintott, majd továbbhaladt a vár falai között. Nagy valószínűséggel végignézte a „múlt foglyainak” távozását.

– Anya, ez fantasztikus történet, megmentetted a könyvemet! – kiáltott fel Lisa.
– Igazán örülök, kislányom. Akkor most már minden rendben lesz, csak írd meg a befejezést – és átölelte lányát.
– Nagyon köszönöm neked!

Másnap Lisa befejezte a történetét. A kéziratot leadta a kiadónak, aki persze megkönnyebbült a szűkös határidő miatt. A könyv hatalmas sikert aratott. Lisa elismert írónő lett, amivel vágya beteljesült.

Debrecen, 2024. 01. 15.