A kortárs novellák a mai világ lüktetését hozzák közel: a rohanást, a csendet, a töréseket, a vágyakat, a kimondott és kimondatlan érzéseket. Ezekben a történetekben a mindennapok drámája, a kapcsolatok finom rezdülései, az emberi lélek árnyalatai és a modern élet dilemmái jelennek meg – őszintén, nyersen, hitelesen.
A jelenkor kihívásai, a társadalmi változások, a személyes sorsok feszültségei és a hétköznapi csodák mind ott pulzálnak ezekben az írásokban. A kortárs novella nem menekül a valóság elől: megmutatja, hogyan élünk, hogyan érzünk, és mivé válunk ebben a folyamatosan alakuló világban.
Merülj el a mai magyar próza friss hangjaiban, és fedezd fel, hogyan szólal meg a jelen század története – egyszerre ismerősen és meglepően.
A jelenkor kihívásai, a társadalmi változások, a személyes sorsok feszültségei és a hétköznapi csodák mind ott pulzálnak ezekben az írásokban. A kortárs novella nem menekül a valóság elől: megmutatja, hogyan élünk, hogyan érzünk, és mivé válunk ebben a folyamatosan alakuló világban.
Merülj el a mai magyar próza friss hangjaiban, és fedezd fel, hogyan szólal meg a jelen század története – egyszerre ismerősen és meglepően.
16+ –
A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
A kövér embernek bizony nem kis fáradtságába került átverekednie magát az összeverbuválódott estélyi ruhás társaság tagjain; fekete frakkjában, és a hozzáillő csokornyakkendőjében, mely az öltözködési előírásoknak is megfelelt, és melyek nélkül több mint valószínű, hogy úgy kihajították volna, mint a pinty – nagyon nehezen mozgott, akár egy pincér, vagy egy nagyobbacska pingvin! Emellett sétabotját sem hagyhatta odahaza, mert már egy ideje nagyon zsibbadt és valósággal égető fájdalom kezdte környékezni jobb műtött lábát, mely egy régi autóbaleset emlékét idézte emlékezetébe. Ha akkor nem környékezi meg az öngyilkos hajlam, mert osztálytársai folyamatosan terrorizálták, és zaklatták – talán ma „egészségesebb”, teljesebb életet élhetett volna! Persze utólag már nem is igazán akart senkit…Tovább olvasom…
A Homokóra (a Mérendő Idő) kérdezte a Tengert (az Örök Áramlás): – Hogy vagy, Végtelen Barátom? – kérdezte a Homokóra. Hangja reszelős volt a sok hulló homoktól. A tenger mélyen sóhajtott, hullámai elérték a partot, majd visszavonultak. – Nézem a sok homokszemet, amelyeket magamban hordozok, és csodálkozom a sorsodon. Te mindent megpróbálsz összegyűjteni. Miért? A Homokóra dacosan válaszolt: – Én tartom rendben a világot. Én mérem a lehetőséget. Ha nem peregnének le a homokszemeim, mi lenne a halandóval? Nem tudná, mennyi ideje van arra, hogy helyesen éljen. A Tenger nevetett, tiszta, sós nevetés volt. – Te csak a végességet méred. Azt a porhüvelyt, amibe a lélek ragadt. De minden egyes szemed, ami alulra hullik, az a veszteség pillanata. Az emberek félnek a mulandóságtól…Tovább olvasom…
16+ –
A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
John Johanson pont ma ötvenöt éves. Az Ausztrál A1-es autópályán halad már több mint második órája nagy értékű luxus terepjárójával. A legközelebbi lakott település vagy benzinkút is kétszáz mérföldre van. Amióta elindult, még egyetlen élő emberrel vagy bármi mással sem találkozott. Most viszont egy tinilány majdnem meztelenül, egyetlen falatnyi neon narancssárga bikiniben, egyik kezében egy zöld napernyővel, míg a másikban egy dobozos Coca Colával, alkarján egy törölközővel egy meglehetősen vékony talpú strandpapucsban sétált az Ausztrál sivatag kellős közepén. Odakint a levegő negyvennyolc egész nyolc tized fok, az aszfalton hatvan Celsiust is meghaladja. John Jonason kibiztosította a puskáját, majd a keze ügyébe helyezve lassan fékezni kezdett és elhaladva a lány mellett, attól jó tíz…Tovább olvasom…
A téli havas erdőben egy csendes varázslat honol. A fák ágai alatt hóval borított ösvények kígyóznak, minden lépés ropogós, a fagyott hó halk reccsenéssel adja meg magát, amely a hideg levegőben tisztán hallatszik. Az erdő hangja mély, édes nyugalmat áraszt, mintha minden egyes hópehely, amely a földre hull, egy rejtélyt hordozna, amelyet a fák csendben őriznek. A levegő friss és fagyos, illata a hó és a fenyő keveréke, és bár hideg van, az erdő melegebbnek tűnik, mint bármi, amit a külvilág kínálhat. Az erdő fái pihennek. Álmodnak a hótakaró alatt, miközben a hó régi meséket rejteget, amelyeket az évszázadok suttognak a fák között. A hideg csendben a világ elcsendesedik, és a fák, mintha csak várnák, hogy valaki figyeljen rájuk, elkezdik mesélni történeteiket. A szél egy-egy elhaló…Tovább olvasom…
A reggel még hűvösen ölelt át, ahogy a fű lágyan hajladozott a szellő játékára. A fák ágai között halk susogás hallatszott, mintha a természet magához térne, és a fák, mint élő lények, újjáéledtek a tavasz hívására. A levegő tele volt friss illatokkal, a fű és a föld nedves, tiszta illatával, amely az újrakezdés reményét hozta el. A fák alatt ibolyák bontották szirmaikat, és a tavaszi nap fénye egyre erősebben simogatta a bőrömet. A hűvös reggel lassan átadta helyét a meleg, simogató napsütésnek. A szellő, mint egy kedves barát, csendesen cirógatta az arcomat, miközben a táj minden egyes részlete új energiával töltött meg. A fák rügyeztek, a virágok kinyíltak, és a fű zöldjét egy-egy színpompás virág tarkította. A táj ébredése olyan volt, mint egy dallam, melyet a szellő hozott el, és…Tovább olvasom…
Évek teltek el, talán túl sok év. Idegesen készülődöm, mint egy tinédzser lány. Ki-be pakolom a ruhákat a szekrényből, fogalmam sincs, mit vegyek fel. Szeretném, ha csinosnak látnál, nem akarom, hogy észrevedd azt, amit az idő nyoma hagyott rajtam. De ugyan mit is számítana? Egyikünk sem fiatal már. Talán ez az utolsó esély, a mi utolsó esélyünk arra, hogy végre összerakjuk összetört darabjainkat. Mindketten követtünk el hibákat és hoztunk rossz döntéseket, de a legnagyobb baklövésünk az volt, mikor elengedtük egymás kezét, abban bízva, hogy mással jobb lesz, mással könnyebb lesz. Túl nagy árat fizettünk mindketten, mert nem minden arany, ami fénylik. Látszatkapcsolatokra nem lehet boldog életet építeni. Azt hittem éveken át, hogy túlléptem rajtad, de a szívem tudta azt, amit az…Tovább olvasom…
Kint vihar tombol ezen az őszi éjszakán, mennydörgés rázza meg az éjszakát, és kopog hangosan az eső. Tollamat fogva ültem az asztalnál, mellkasom szúrt, és elindult a kezem, leírva, mit soha nem képzeltem. Csodálatos este volt bizony, a kedvencem, alig vártam, hogy essen, dörögjön az ég, és gyertyafény mellett írhassak nyugodtan egyedül, én, és a vihar hangja tökéletes párosítás volt. Nehezen indult el tollam, és nagyon lassan, inkább a vihar hangjaira figyeltem, csodálatos volt. Mit is írjak vajon, most nagyon jó minden. Ez az időjárás ihletet ad valahogyan. De miért várom mindig ezt, miért szeretem, amit más nem szeret? Kérdeztem magamtól, és néztem kifelé az ablakon, ahogyan az esőcseppek folytak lefelé lassan. Mit is írhatnál ilyenkor, semmi ötleted nincsen, csak a vihar…Tovább olvasom…
Sosem néz vissza, mégis pontosan tudja, merre tartok. Az aszfalton megnyúló sötét alak nem ellenség, és nem is teher. Ő az emlékeztető: ahol fény van, ott jelenlét is van. Néha, amikor a nap a delelőre hág, egészen összezsugorodik, mintha a sarkamba akarna bújni védelemért. Máskor, alkonyatkor, hatalmasra nő, megelőzve engem az úton. Az árnyékom a múltam, a hibáim és a vágyaim sűrítménye. Nem válhatok le róla, hiszen ő tesz térbelivé. Együtt haladunk az ismeretlen felé; én a látható lépéseket teszem meg, ő pedig csendben simítja el előttem a sötétséget.Tovább olvasom…