Erdei séta

Erdőbe vittél és szépeket mondtál,
Magasztos fenyőfa törzséhez nyomtál.
Szemembe néztél, belémmmarkoltál,
Kardnyelveddel szerteboncoltál.

Szívemet rágtad fenyőfa ágán,
Sokáig rágtad mert üres volt, drágám;
Tüdőmet nyaldosva szemembe néztél -
Megannyi szertől múltat idéztél.

Szerveim között kerested lényem,
De lelkemet nem érted el. Ott a fényem.
Csalódott arccal visszapakoltál,
Retinám fekete peremén álltál.

Álom és valóság közt meginogtál,
Megfogtad kezem és más fához nyomtál.
Nyelvedet éreztem tarkómnak szirtjén,
Belédmarkoltam az érzés legmélyén.

Tetszett a vágyad és tetszett a lét,
Az erdei séta nem mindig szép.

Retinád mélysége elvakított,
Testemben tested megvadított
Kijött a lény, mely oly régen pihent,
Az összes rossz közül, ő volt a szent.

Lényemtől független s mégis enyém,
Felébredt bennem a megtorló rém.
Szemedbe nézett és te szénné égtél,
Nyelvemen hamvaid; mert megidéztél...

Miért vittél oda,
Sosem tudom meg.
De egyedül jöttem ki;
Erdő testén a heg.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.