Csillagok közt

Ezüstjét veszti az öreg Hold.
Kopik a fény, mi benne volt.
S maga elé húzza a sűrű eget.
Már nem sír, s nem is nevet.

Néma arcát homályba temeti,
ki egykor volt, lassan feledi:
hogy tó tükrében büszkén állt,
s éjeken át világot csodált.

Ezer csillag jött, s ő maradt,
tiszta fénye a Földre fakadt.
Szerette a percet, várta a holnapot,
emlegette az égieknek a tegnapot.

Most hegy mögül néha előbukkan,
s az ég ezrével visszacsillan.
Lehunyja szemét, de szívét tárja,
hogy ő elveszett – csak az bántja.

A remény még szelíden pislog benne.
– bárcsak újra önmaga lenne.
Egyszer majd mélyen belül megleli,
s a Földet újra ezüst fénnyel öleli.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.