Felhők

Antal Izsó

Felhők,
szabálytalan, szokatlan formájú égi tünemények,
gomolyognak, kavarognak a magasban,
egymástól elszakadnak, majd ismét
egymásba fonódnak, szeszélyesen vonulnak az égen,
olykor haragosan, fenyegetően, sötéten.

Felhők,
rabok, kényszerű foglyok.
Börtönük az égbolt.
Szöknének innen, ha tudnának.
Ha tehetnék, börtönük falát áttörnék,
s onnan szabadulva,
ahogy eltitkolt, elfojtott vágyak törnek a napvilágra,
úgy rohannának tovább, immár szabadon,
részegen, bódultan, orrukban illatával,
ajkukon ízével a szabadságnak,
és vetnék magukat
annak kitárt két ölelő karjába.

Szárnyalásuk, száguldásuk
pusztító áradáshoz hasonlatos lenne,
áradása egy csendes patakból lett gyilkos,
zúgó folyamnak, mely vonultában
maga előtt semmit sem kímélve,
mindenen átgázolva, törve-zúzva halad
egy ismeretlen cél irányába,

s csak miután célját elérte,
csendesedik el végre, medrébe visszalépve.

Majd megint más időkben
ugyanezek a máskor
vad, szeszélyes felhők,
mint ahogy egy halkszavú,
békésen csörgedező patak
a természet rendjét elfogadva,
ellene nem lázadozva,
engedelmesen, alázatosan halad,
ugyanúgy vonulnak,
megbékélve, birka nyugalommal,
nem firtatva, vajon helyes-e az irány.