Gondolatok elmúlt időkről

Antal Izsó

Vallomás

Némelykor elgondolkodom elmúlt dolgokról.
Agyamban emlékfoszlányok tűnnek elő,
a múlt homályából,
de túl homályosak.
Magam kételkedve kérdem
Igaz volt?
Vajon egyáltalán megtörtént mindez?
Voltak idők valóban egykor,
mikor szívünkben szerelem tüze égett,
lobogó lángjának fénye beragyogta
bűvkörébe vonta,
s egész lényünket áthatotta?
Vagy csupán a képzelet szeszélye játszik velem,
s káprázat mindaz, mit valónak látni vélek?

Ha volt is ily idő, s ilyen érzés,
úgy tűnik ma már elillant, eltűnt.
Ha keresném, hűlt helyét találnám csupán.
Az egykori tűz sem ég már,
kihunyt, füst s hamu maradt utána, .
na meg a kétség, a lehet mégis, s a hátha.

Szeretnék e kérdésben tisztán látni,
de bevallom, még ha, arra,
hogy az igazságot kiderítsem, kísérletet is tennék,
félnék, hogy a próbálkozást eleve kudarc várná,
mivel kíváncsi, kutató szememre
a feledés homályt bocsátana.

Ma már a szád is csak távolról látom,
távolról nézhetem.
Régóta nem érintem,
pedig ha tudnád, csodálkoznál is talán,
mennyire szeretném felidézni ízét,
az egykori csókoknak,
hisz sajna, már nem őrzi szám édességét.
Elfelejtette, s ezt mindketten tudjuk,
csak hallgatunk róla.

Manapság, ha netán mégis, olykor,
alkalom nyílna rá, hogy lopva,
ajkad megcsókoljam újra,
például egy-egy születésnapkor,
a köszöntőt követő ajándék átadáskor,
akkor sem tudom megtenni,
ennek örömétől is megfosztasz,
mikor szádhoz közeledő szám elől
ajkad elkapod, gyorsan, s zavartan.

Mindenek ellenére,
számolva a várható kudarccal akár,
elhatároztam, megpróbálom mégis,
a régi ízt, az elfelejtett érzést
újra megtalálni.
Bevallom magam sem értem, miért teszem,
tán a vágy, vagy a vak ösztön terel,
s vezet végig ezen az úton.

Azt is tudom, az út, melyre most lépek
göröngyös, hosszú és kacskaringós,
buktatókkal teli.
Végigmenni rajta nem lesz könnyű,
de megpróbálom mégis.
Vesztenivalóm már nincsen,
Mi történhet?
A végén mi várhat rám?
Halálom?
Nem, azt azért nem hiszem.
Legfeljebb egy újabb kudarc,
ami vereség ugyan, de nem végleges,
és nem is teljes.
Az majd csak a bukás lenne.

Ha újra megpróbálnám, előttem
az ajtót bizonyára csukva találnám,
de még ekkor sem végleg bezárva.
Tudom, továbbra is újabb és újabb
próbálkozások kopogtatásaira is várna,
és végül egyszer, végre valahára
mégis megnyílna.
Talán!