Álmok, elgondolások, tervek

Antal Izsó

Hajdan volt nagyratörő merész álmok,
reményt keltő elgondolások,
bátor, sikerrel kecsegtető tervek,
kereslek benneteket.
Mindhiába.
Nem tudom mi történt?
Nyomot sem hagytatok.
Híretek hamvatok sincsen.
Aggódom.
Magam, egyre jobban félve kérdem:
Hol vagytok, ma már hová tüntetek?
Merre jártok, hová kerültetek?
Mi lett belőletek:
Álmok?
Kisiklott, zátonyra futott ábrándok.
Elgondolások?
Vesztesek, lesajnált koldusok, csalódások.
Tervek?
Keserű kudarcok, nagy bukások.

Emlékszem nemrég még voltak,
még láttam,
nagy tüzeket,
szilajul táncolókat,
erős lánggal lobogókat
hevesen izzókat
félelmeteseket, pusztítókat,
és emlékszem voltak
Remények is,
hasonlóak.

E remények
akár egykori tüzek,
azóta mindahányan voltak,
kihúnytak.
A tűzekből képződött füst, s pernye
is már felszállt a magasba,
elenyészett a légben régóta.
A kihúnyt, halott tüzek helyén
csupán holt salak,
némi üszkös hamu maradt vissza,
az is megbújva rejtőzködik, valahol
mélyén dérlepte bokroknak.

Végül egy idő után,
még emlékük is eltűnik, szerte foszlik.
Csupán csak sóhajok maradnak utánuk.
Ők pedig, egykori álmok, elgondolások, tervek,
a reményekkel együtt megszűntek,
mintha nem is léteztek volna.
Fekete csend,
s végtelen üresség,
a megtestesült semmi valósága
lépett nyomukba.

S a sóhajok,
az egyedüli túlélők,
mint mikor a partra vetett halak
vergődnek, csapkodnak,
levegőért kapkodnak,
életükért küzdenek,
Úgy ők is, e felszakadó sóhajok is
arra várnak, azt remélik,
hogy lesznek még itt holnapok.

Elmúlt egy gyötrelmes nehéz éjszaka,
s most várják érkezését
egy reményteljes új napnak.
Abban a hitben ringatják magukat,
szegény hiszékeny páriák,
hogy egycsapásra megváltozik a világ,
s más lesz minden itt a földön ezután.

Azonban a kegyetlen való,
a kíméletlen álomrontó,
mint már oly sokszor,
szembenézni késztet a ténnyel,
hogy a táplált nagy remények
csalódást keltettek,
s már a kezdeteknél sem voltak mások,
mint elvesztett illúziók, hiú ábrándok.

Mégis, mindenek ellenére,
dacolva a valósággal, a józan ésszel,
a következő, s az ezt ismét követő
minden egyes napon,
új sóhajok támadnak, újra kelnek,
s úgy ébrednek, ez a nap más lesz,
a reménytelenségnek majd ez,
a mai vet véget,
s hozza el végre, a változást,
a várva várt csodás megújulást.