RECEPT BÚSKOMORSÁG ELLEN

A fiatalember fásultan bámulta a televízió képernyőjét.
Hónapok óta semmi sem érdekelte, kikapcsolta a készüléket, és kibotorkált az erkélyre csak úgy megnézni a térpanorámának becézett főváros részletét. A jellegzetes Duna mintha szándékosan ketté akarta volna szelni a Margit-szigetet, akár az érett dinnyehéjat.
„Jellemző!” – gondolta.
Már a Margit-szigetre sem mehet az ember csak úgy a kedvére sétálni, vagy épp bámészkodni, hiszen hemzseg az alkalmi sport- és fitneszmániások gyülekezetétől. Aztán olyan újdonsült, főként sztáranyukákkal volt tele, akik előszeretettel szenvedtek megfelelési és bizonyítási kényszerekben. Elvégre hogy nézett volna ki, ha egy kétgyerekes bombázó anyuka nem fér bele a nyár kezdetén a vadiúj bikinijébe, mely előnyösen megmutatja hasizmát és egzotikus domborulatait?
„Miért nem lehet a másikat őszintén, és igazán megismerni?” – tört utat magának fejében a felismerés kényszere.
A fiatalember mélyen magába szívta a kissé kipufógázos, nyárias, fülledt levegőt, majd visszament a lakásba. Levetette magát a kanapéra. Fekvő helyzetben gondolta végig lehetőségeit.
Körülbelül egy éve ébredt arra egy reggelen, hogy nem elég számára, amit ez a világ adni tud
neki.
Törések, kisebb-nagyobb lelki traumák tarkították addigi életét. Az egész dolog ott kezdődött, hogy a színművészetire sem került be, pedig anno, már az egyik jónevű, és persze méregdrága színiakadémián majdnem minden tanára bizakodóan, és reménykedőnek tűnt, és őstehetségnek nevezte egy-egy bravúros, főként improvizációs alakítását a házi színpadon. Később, amikor egy nagy tekintélyű színész-isten a Vas utcai felvételi első rostáján bátorkodott úgy fogalmazni, hogy jó lesz tanárnak is, elvégre, ha „valaki nem tudja, az tanítja” – kifejezéssel élve még mindig lehet bármi más, mint színész. A fiatalember totális lelki összeomlást szenvedett el, ami viszont csupán lelke legmélyén emésztette, és zabálta naphosszat. A külvilág szereplői – mondani sem kell –, hogy ebből jottányit sem vettek észre.
Mivel anyja eddig sosem találkozott a családban melankóliás, depressziós rokonokkal, ezért megkérte a családfőt, hogy beszélgessenek el egymással, mint férfi a férfival, és mikor az apuka sem tudta nagyon sok kérdésre a választ, inkább legyintett, és szőnyeg alá lett seperve a depresszió tárgyi ténye.
– Api! Hogy ment?! – érdeklődött az aggódó anyuka a családfőtől, aki jobbára a nappaliban üldögélt, és hogy ne kelljen fölösleges konfliktusokba keverednie, inkább kedvenc újságjai halmai mögé temetkezett.
– Szerintem egész jól elvoltunk... – szólt a kurta válasz hányavetin.
– Mit jelent ez?! – tette máris csípőre a kezeit a filigrán, még mindig csinos feleség.
– Mit akarsz anyukám, az ég áldjon már meg?! Mit mondjak?! A fiad nem százas! Most boldog vagy! Szerintem agyára ment, hogy el lett kényeztetve! Mindig is anyuci pici fiacskája volt! Erről ennyit! – A családfő a beszélgetést lezártnak tekintette, és visszasöppedt a fotelban újságjaiba.
A fiatalembert végül felvették a bölcsészetre, s bár rajongásig imádta a világ- és magyar irodalom rejtett, kevésbé ismert íróit, költőóriásait, egyre inkább úgy érezte magát az egyetem zárt, ketrecszerű berkeiben akár egy rabmadár, ami szabadságra és függetlenségre vágyik. A mélypont az egyik verstan foglalkozáson vált tapinthatóan feszültté, már-már ellenségessé, amikor is a fiatalember megkérdezte tanárát, hogy miért nem fordítanak angol, amerikai költőket, vagy mondjuk ismerkednek meg a kortárs francia költészettel, ahelyett, hogy az ütemhangsúlyos és időmértékes verselési technikák közötti elavult és avitt különbségeket firtatnák!
– Úgy látom, kérdés van! Igen? – kérdezte rikácsolva a szemüveges docens.
– Bocsánatot kérek tanár úr, de nem lehetne, hogy verset írunk, vagy verset fordítunk? – kérdezte a fiatalember mindenki legnagyobb megdöbbenésére, hiszen a kérdés valósággal ott rezgett, ott feszült a levegőben, csupán a legtöbb hallgató félt kinyitni a száját, hiszen az egyenlő lett volna az elégtelennel, és a bukás kockázatával.
– Hogy hívják magát fiacskám?! – kérdezte gyanakodva, ellenségesen méregetve a felszólalót a tanár.
– Halász Patrik! – válaszolta nagy kortyokban visszanyelve félelmét.
– Nos hát... amennyiben a kötelező tananyagból mindenki átmegy a későbbiekben, még megfontolom a kérdést! Leülhet! – felelte a tanár, de mindenki érezte, hogy veszett fejsze nyele ez a kisstílű kijelentés.
Később ugyanez a tanárember versíró pályázatot hirdetett a magyar szakon, és előszeretettel tetszelgett az irodalompártolók szerepében, akik előszeretettel felfedez, és karol fel eddig ismeretlen és új tehetségeket. Természetesen Patrik is jelentkezett, hiszen hölgy csoporttársai körében nagyon népszerűek voltak szabadverses kísérletei. Végül a bizottság zord és szigorú tagjai másnak adták a megjelenés jogát, és az összes ezzel járó különleges, megbecsült kiváltságot.
– Micsoda egy pofátlan szemétládaság ez már, hiszen fantasztikusan írsz! – mondogatták többen főként óra előtt, és úgy néztek farkasszemet tanárukkal, mintha árulást követett volna el egy értékes hallgató kárára.
Patrik erre is kivétel nélkül rosszul reagált, hiszen ahelyett, hogy megpróbálta volna elrázni magáról a feszültség és idegi gyengeség béklyóit, csak még jobban hagyta magát elsüllyedni a lelki önsajnálat sokszor pokoli bugyraiban, míg végül igazán és teljes szívével szerelmes lett egy fantasztikus nőbe, akit az egyetemen ismert meg, és akinek már volt egy kislánya is, akivel nagyon jól megértették egymást, és Patrik valóban úgy érezhette, hogy egy család lesznek.
Sajnos azonban az anyagiasult világ, és a mindennapok taposómalmai miatt hamar kiderült, hogy zátonyra futtatták ezt a kapcsolatot. Patrik a kislányt sokkal jobban sajnálta, hiszen ennyire kicsi korban egy-egy lelki sérülésnek maradandó nyomai maradhatnak.
– Figyelj ide szívem! Imádlak! Ezt tudnod kell! – vallotta be a gyönyörű nő. – De meg kell értened, hogy muszáj Lilikére is gondolnom! Most is még lógok az óvodai kosztpénzzel! – védekező állást vett fel, mintha bárki is szándékosan fenyegetné.
– Megértem, és őszintén sajnálom, ha megsértettelek volna... – könnyek közt küszködött már így is egész nap, és úgy tűnt, hogy alig képes magát visszafogni. – Lilikétől elbúcsúzhatok...? – tett fel egy utolsó mentőöv-kérdést.
– Ö... hát... nem hiszem, hogy jó ötlet lenne... majd megmondom neki, mennyire szeretted... tudod, a gyerekek ezt könnyebben dolgozzák fel, mint a felnőttek! – magatartása csupa elutasítás volt, és távolságtartás, amire Patrik nem lehetett felkészülve.
A következő pár hónap ugyancsak pokolian telt el, mert bár kétségtelen, hogy nagy lemondások árán lediplomázott, mint bölcsész, mégis úgy érezte, hogy a munkaerőpiac jóformán pofájába röhög, amikor mindenki azt állította, hogy számos lehetőség, és kiváltság áll még előtte. „Az egész egy hatalmas eget rengető baromság!” – vélekedett. Valahányszor hófehér inget vasalt, és megpróbált tisztességesen nyakkendőt kötni – ami persze kivétel nélkül sosem sikerült –, a legtöbb HR-munkatárs, akinek tágas, komor irodájában megfordult, figyelmesen megnézte szakmai önéletrajzát, és bár kétségtelen, hogy ígéretesnek, és felkészültnek tartották az adott munkára, mégis sorozatosan visszautasították, mely – mondani sem kell –, megint csak a negatív pesszimizmust, és splínes hozzáállást növelte.
„Jellemző erre az egész szánalmas, szarkupac világra!” – jegyezte meg valahányszor kilépett egy újabb sikertelenségre ítélt állásinterjúról.
Nem sokkal később hírt kapott, hogy egyik gimis osztálytársa újdonsült felesége lesz egy amolyan seggfej vállalkozónak, melyek mostanság szinte gombamódra látványosan elszaporodtak, kérkedve anyagi, lefölözött hasznukkal. Osztálytársnője természetesen, mint mindenkit, őt is szeretettel meghívta az esküvőjére, hiszen a régi barátság azért mégsem tűnhet el csak úgy ukkmukkfukk nyomtalanul. Patrik fogta magát, és csálé, rosszul megkötött nyakkendőjével, és kopottas öltönyével beállított a szűk, zártkörű, ünnepi eseményre, ahol a legtöbb ember vadidegen volt, és alig találta meg egykori gimis osztálytársai többségét, akik már mindig családos embereknek számítottak.
– Szevasz haver! Na, hogy ityeg? – kérdezték főként a fiúk, akik közül jónéhány már apuka volt az összes felmerülő nyüggel, és gonddal.
– Semmi különös! – felelte, mert nem szerette, ha feleslegesen vájkálni kezdenek már amúgy is kissé zűrös és kacifántos magánéletében.
Nemsokára elérkezett a ceremónia kezdete, és gimis osztálytársa lélegzetelállítóan festett uszályos, hófehér csipkés mennyasszonyi ruhájában, és sugárzó mosollyal bicentett legtöbb osztálytársának, hogy megtisztelték őt, és el tudtak jönni a nagy nap alkalmából. Amikor az anyakönyvvezető házastársakká nyilvánította az ifjú párt, mindenkiből ujjongó üdvrivalgás, gratulációk, és éljenzések egész sorozata szakadt ki, míg Patrik szándékosan úgy döntött, hogy nem csatlakozik, ha nem muszáj az ünneplő sokadalomhoz. Mégis az újdonsült arát nem csaphatta be, elvégre még jó régóta ismerték egymás kisebb-nagyobb, gyerekes gyarlóságait, így az ara ragaszkodott hozzá, hogy Patrik igenis derekasan táncoltassa meg őt mindenki szeme láttára. Egészen szépen elboldogult a bécsi keringővel, miközben folyamatosan az ara és a kicsi lába között ingázott tétova tekintete, rá ne lépjen óvatlanul a másik lábára. Amikor véget ért a tánc, és az ara odament osztálytársai asztalához, hogy üdvözöljön mindenkit, és mindenkivel válthasson legalább egy-egy kedves, baráti szót, a legtöbben el sem tudták képzelni, hogy a régi lázadó, vagány csaj helyébe egy kifinomult, modern virágszál lépett.
– De azért a tetkód remélem még megvan? – kérdezték többen kíváncsiskodva.
– Mi az hogy! – mosolyodott el rejtélyesen. – Az lesz a nászéjszaka fő attrakciója.
Amikor mindenkivel megvolt az egy-két baráti csevegés, végül maradt Patrik, aki egész végig szomorúnak, és bűbájosnak látszott, hogy a fiatal ara elhatározta, igenis felvidítja, és beszélgetésbe elegyedtek:
– Kérlek kedves barátom! Ne légy ennyire szomorú, mert akkor nekem is illik potyogtatnom a könnyeimet, az pedig ehhez a fantasztikus eseményhez nem illik! – jegyezte meg barátnője.
– Igaz, igazad van! Bocs, ne haragudj! Így már jó?! – kérdezett vissza tökmindegy alapon.
– Téged nagyon bánt mostanság valami! Tudom, semmi közöm hozzá, de meséld el, hogy hogyan alakult az életed, hátha tudok bármiben is segíteni! – annyira tüneményes, nyíltszívű, fantasztikus teremtés volt ebben a meghitt pillanatban, hogy Patriknak nem volt szíve a flegma, tunkó, lekezelő stílusát elővenni, és töviről-hegyire részletesen kitálalt régi barátnőjének. Még a kényesebb, vagy intimebb részek sem maradtak szőnyeg alatt. Mikor végzett, az ifjú feleségen bizony jócskán meglátszott, hogy hosszú időbe telik még, mire megemészti a hallottakat.
– Én... szóhoz sem jutok... – kezdte. – Tudom, hogy valószínűleg már mindenki elmondta neked milliószor, de rám mindenben számíthatsz! Nem foglak cserben hagyni! – szorította be bizalmasan a kezét, és azt sem érdekelte, ha ezt mások is látják. Pukkadjon meg mindenki azzal a felfuvalkodott egójával együtt. Később az újdonsült feleség és férje mesés tengerparti nászútra mentek, és amint visszaértek, a feleség titkon máris felhívta Patrikot a mobilján, hogy ha van kedve, töltsék együtt az egész napot.
„Miért is ne! – gondolta Patrik. Addig is legalább hatékonyan hagyhatok a hátam mögött a depressziós nyavalyáimat.” – vélekedett, majd megpróbált rendesen felöltözködni nem sok sikerrel, de azért legalább golyós dezodort használt. Mikor meglátta régi barátnőjét, aki sugárzó örömmel újságolta, hogy hat hetes terhes, mert volt már nőgyógyásznál, nem győzött gratulálni neki, de el is fogta a marcangoló bűntudat, hogy vajon ő milyen apuka lenne, ha majd egyszer?
– Annyira fantasztikus és varázslatos volt a Maldív-szigetek! Tudod, mit? Ha szeretnél, legközelebb téged is el foglak vinni magammal! Csapunk egy romantikus hetet négyesben! Annyira boldog vagyok, hogy végre sikerült a baba-projekt! Szándékosan nem akarom tudni a nemét, mert azt gondolom, a lényeg, hogy imádva, és szeretve legyen! Egy hatalmas szívességet szeretnék kérni tőled! – nagyon komolynak, ünnepélyesnek érződött a hangja, mint aki nem tréfál. – Szeretnélek felkérni, hogy legyél a kisbabánk egyik tiszteletbeli keresztapja! Semmi kényszer, csak ha te is akarod! – s már mosolygott is.
– Ö... szóhoz sem jutok... megtisztelsz... – nyögte ki. – De ne haragudj, biztosan én vagyok erre a legalkalmasabb fickó?! – kérdezett vissza a biztonság kedvéért bátortalanul.
– Mióta is ismerjük már egymást drágám?! – nézett vissza rá kérdő tekintettel.
– Igazad van! – egyezett bele.
– Na ugye! Egyébként elárulok egy kis hétpecsétes titkot! A keresztanyának felkért csinos, magabiztos hölgy már alig várja, hogy megismerhessen, tehát ha engem kérdezel, nincs vége a világnak! Megegyeztünk?! – hattyús tenyerébe gusztustalanul nagyot köpött, akárcsak gimis korukban, mikor megfogadtak valami lényegeset, és életbevágóan fontosat.
– Nem bánom! De muszáj ezzel a nyálkás turhával? Felnőtt emberek vagyunk?! – bosszankodott enyhén, mert adott a higiéniára.
– Igazad van, de örök barátok is! – Azzal egymás tenyerébe csaptak, és mikor hónapokkal később eljött a keresztelő ideje, Patrik, az örök pesszimista, életunt, cinikus fiatalember végre ténylegesen is úgy érezhetett, hogy élete új fejezethez érkezett.