Fatális véletlen

Ma be se mentem dolgozni, annyira felzaklatott, ami tegnap az irodában, majd az azt követő időben történt.
Ági, a titkárnőm behozta a megbeszélt iratokat, letette az asztalra, majd váratlanul lehajolt, és villámgyorsan szájon csókolt.
Már korábban is észrevettem, hogy nagyon nyomul rám, de azt mégsem gondoltam, hogy ilyesmire vetemedik.
Abban a pillanatban nyitott be az ajtón a menyasszonyom, Éva, akivel találkozót beszéltünk meg aznap délutánra.
Kicsit korábban végzett a munkahelyén, és azt gondolta, meglepetést szerez nekem.
Rettenetesen kínos volt a szituáció.
Mondanom se kell, hogy Éva dühösen kirohant, én utána, de meg sem volt hajlandó hallgatni.
Mentem, mint egy őrült ki a hóba, és kiabálva könyörögtem, hogy beszéljük meg, az egész, amit látott, egy fatális tévedés, „nem minden az, aminek látszik”, és én őt szeretem!
Éva csak ment tovább felemelt fővel, büszkén,
és annyit mondott, hogy látni sem akar többé! Hátra se nézett egy pillanatra sem.
Annyira rosszul esett, hogy meg sem hallgatott, hogy az arcomat két kezembe temettem, nehogy valaki meglássa, hogy egy-két könnycsepp is kicsordult.

Most is azon töprengek, hogyan lehet valaki ennyire könyörtelen, hogy esélyt sem adott arra, hogy megbeszéljük.
Ennyire csak a látszat számít neki, és ennyire nem bízik meg bennem?
Azt hiszem, nem csak ő, én is csalódtam egy kissé.