TÚLHAJSZOLT JÓSÁG

Aznap valahogy sehogy sem akart menni a munka. Pedig már idejekorán hajnali három lehetett, vaksötét, és ráadásul kedd, tehát munkanap, amikor az ötvenes éveihez közeledő kisvállalkozó Dénes kikászálódott rozoga végtagjaival az ágyból, míg tizennyolc éves kamaszfia a hátsó, volt gyerekszobában húzta az igazak álmát.
Óvatosan lépkedett, fel ne ébressze feleségét, mert a csinos és filigrán asszonynak csupán fél tízre kellett délelőtt bemennie az irodába. Egy nagy multinacionális vállalat reklámstratégiáját irányította, és nagyon is büszke volt magára, hogy tanult, diplomás, doktorátust is szerzett, modern nőként szervesen bekapcsolódhatott az ún. „férfiak uralta” üzleti élet kisebbfajta vérkeringésébe. S sokáig nem is merte elmondani odahaza, hogy bizony-bizony előfordult, hogy még a férjénél is többet, zsírosabb összegeket keresett.
Dénes most óvatosan felvette szokásos farmeroverállját, mely majdnem teljesen gépolajos és szennyes volt, a mindennapos munkáktól; nadrágot és pulóvert is vett, hiszen az április legalább olyan bolondos hónap volt – sok esetben –, akárcsak a május, majd óvatosan beakarta indítani dízeles kisteherautóját, s mire a motor kopogott, prüszkölt párat, mire elkapta a megfelelő ütemet.
„Indulj be, te rakás ócskavas, ha szépen mondom, mert különben mehetsz azonnal és bérmentve a roncstelepre!” – becézgette már jóformán kilencéves pickupját, mert bármennyire is rajongott az új dolgokért, azért sokszor előnyben részesítette a régebbi, megbízhatóbb tárgyakat, amihez kötődött is – legalábbis –, eszmeileg.
Végül a motor újból rándult egyet, mire rendesen üzemelni kezdett. A biztonság kedvéért még egy utolsó ellenőrzést csinált, hogy maradt-e elegendő dízelolaj a tegnapi húzós menet óta, majd kinyitotta a kerti, nyikorgó, rozsdásodásnak indult kaput, és kigördült a kertvárosi utcába, hogy aztán később mindent gondosan visszazárhasson, és remélhetőleg ne ébredjen fel senki.
Időközben megcsörrent a mobilja is.
– Halló, reggelt! Mi újság?
– Figyelj! Ugorj már be a mamához, mert akar kérdezni valamit, légy szí!
– Persze, semmi gond! – letette.
Mindig utált zavarni másokat kora hajnali órán, amikor a legtöbb ember még nem kelt fel teljesen igazán, éppen csak szendergél, ám ismervén az idős, özvegy mamát, jól tudhatta, hogy a talpraesett, jég hátán is megélő asszonyság bizony már régóta fent lehet, ha megkért valakit, hogy hívja fel őt. Így hát Dénes Ecserről arra vette az irányt teherautójával, amerre a nagymama lakott. Alig fél órán belül már ott is volt az idős asszonynál.
– Reggelt, mami! Mi a helyzet? – érdeklődött.
– Szervusz, édes fiam! Ettél már valamit? – érdeklődött az idős asszony, mert jól tudta, hogy Dénes rendszertelenül szokott étkezni munkája miatt.
– Hát, nem igazán vagyok éhes… – szabadkozott kedvesen.
– No, csak maradj magadnak, édes fiam! Leülsz és előbb eszel valamit, mert kilyukad a gyomrod, ha sokat mész! – az asszony már pakolta is elé a tegnapról megmaradt fasírozottat, sült kolbászt, rántott húsokat és egyéb ízletes sülteket, hiszen rajongásig szeretett főzni.
Dénes egyrészt nem akarta nagyanyja akaratát megsérteni, másrészt kiadósan hosszú, nehézkes és fáradtságos napnak is nézett elébe, és végső soron úgy volt vele, hogy pár falat mégse fogja elvenni az étvágyát. Így történt, hogy kicsivel hajnali ötkor már reggelihez ült asztalhoz, és evett egy nagy karéj kenyeret, kiadós sült hússal és zsírral, egy kisebb fej hagymával, miközben részletesen végighallgatta, hogy miben is segíthetne az idős asszonynak.
– Édes fiam, azért kérettelek ide, mert néhány dolgot muszáj volna megbeszélni! – jelentette ki az asszony, és nagyon óvatosan helyet foglalt gyiroködémás, bedagadt lábaival az egyik széken.
– Hallgatlak, mama! Mi a gond?! – nézett rá kíváncsi, kicsit tétova szemekkel.
– Az van, édes fiam, hogy sajnos az unokámnak kisebbfajta anyagi gondjai adódtak, és váratlanul meghalt a másik apai nagyanyja. – közölte tétova hangon az asszony, mert nem tudhatta, hogy a felnőtt férfi miként fog reagálni a hírre.
– Ez tragikus! Részvétem… – nyelte le egy vaskos falatot a torkán. – Adjak pénzt, és ha jól értem, segítsek neki túljutni a nehezén, igaz?! – kérdezett rá azonnal a dolgok közepébe vágva.
– Hát… valahogy úgy, édes fiam…
– Segíteni fogok neki! Rendes, keveset beszélő, jó fej srácnak tartom! De hát én mindig is azt hittem, hogy már van állása meg minden. Hogy történt, hogy ilyen lett az élete?
– Biztosat én sem tudok, édes fiam, de annyi szent, hogy valami otthoni internetes munkája volt, ami egyik percről a másikra befuccsolt. – halkította le bizalmasan a hangját az idős nő, mintha bárki is lehallgathatná őket.
– Ó, így már minden világos! Sajnos a mai digitális világban nem árt résen lenni, és odafigyelni, hogy kiben is bízhat az ember!
– Senkiben sem bízhat az ember, édes fiam, csupán csak önmagában, és legfeljebb a segítőkész családtagjaiban. – vallotta be őszintén az asszonyság. – Egyébként a másik rokonok állítólag úsznak az adósságban, és azért nem tudnak, vagy akarnak segíteni!
– Hát az nagy gond… Van még valami, amit segíthetek?! – nézett rá kérdő tekintettel.
– Neked most úgyis fontos munkáid vannak, és a többit majd még megbeszélgetjük! Az a fontos, hogy rád számíthatunk!
– Mindig nagyon szívesen segítek, amiben csak tudok! – Megtörölte egy szalvétával enyhén zsíros száját az utolsó falat után, mert érezte, hogy jócskán jólakott, pedig hol is volt még a tulajdonképpeni reggelizőidő.
– Jól laktál, édes fiam?!
– Hú, köszönöm, igen! Nagyon finom volt! – tolta be maga után a székét. – Akkor elintézem a munkámat, és majd még jelentkezem, és beszélünk! Ne izgulj, és ne aggódj semmi miatt! Minden meglesz oldva! – közölte, majd cuppanós puszit adott az idős asszony mindkét pirospozsgás arcára, autóba vágta magát, és már ment is aznapi dolgára.
Észre se vette, de a nap legalább olyan gyorsan és fokozatosan telt el, mintha igazándiból az idő tökéletesen egybefolyt volna. Már déli tizenkettő is elmúlt, amikor a nagy igyekezetben Dénes újból megéhezett.
Még szerencse, hogy Ecser közelében nemrég megnyitotta kapuit valami csárdás jellegű vendéglő, ahol elvitelre is lehet ételeket kapni. Gondolt egyet, és teherautójával máris odament, majd kiválasztotta a kért menüt, és percek alatt már a kocsijában gőzölgött a rántott borda és a sült burgonya.
„Legalább az éhségérzetet ez a kaja is mérsékeli!” – gondolta. Fizetett és elfogyasztotta a rendelt ennivalót a parkolóban. Remélhetőleg a kutyának sem tűnik fel, és különben is ismer néhány igazán jó fej rendőrt, akik – szükség esetén –, csak a segítségére sietnek.
Miközben falatozgatott, magában, fejében valósággal egymás után jelentek meg gyerekkora vakációs emlékei, melyet – minden esetben –, nagymamája kertesházában töltött, és micsoda fergeteges, sok kalandokat és veszélyeket tartogató nyarak voltak azok. Igaz ugyan, hogy a nagymama elsősorban a munka becsületét követelte meg, de amennyiben az ember elvégezte a munkáját és a feladatát, akkor cserébe a mama egyáltalán nem kérdezősködött arról, hogy a nap hátralévő részében ki-mit csinál.
Hatévesen már fára mászott, és kiadósan porul járt, mert nem vette észre, hogy az egyik stabilnak és masszívnak látszó birsalmafaág igazándiból már meg van repedve, így amikor lábaival ránehezedett, a súlya alatt beszakadt az ág, és legalább egy, másfél métert zuhant, majd bukfencezett egyet a gyepen. Csak később vette észre, amikor mozgatni próbálta jobb karját, hogy az bizony nem volt szerencsés, mert eltört, és azonnal be kellett gipszelni. Nagymamának erre is volt egy-egy elmés mondása:
– No, édes fiam! Most legalább megtanulhattad, hogy előbb nézz széjjel, és csupán csak aztán cselekedj.
Amikor vége lett a gépszelési procedúra örökkévalóságának, és kijöttek a rendelőből, a nagymama elvitte igazi olasz főzött fagyit enni, hiszen ismert egy nagy tekintélynek örvendő cukrászmestert, aki olcsón megszámította a jó minőségű, jégbehűtött nyalánkságot.
Dénes önkéntelenül is elmosolyodott, amint ezt végiggondolta. Később be kellett ugrania az egyik kollégájához, aki éppen házat épített, és szüksége volt kőművessegédekre, akik viszont sokba kerültek, hogyha Dénes esetleg ráér, akkor ő is nyugodt szívvel segíthetne kicsit. Így a délután legnagyobb része azzal telt, hogy Dénes előlépett önkéntes malterkeverővé és téglarakodó munkássá. Csak úgy csorgott a hátán a veríték, mire estefelé – úgy-ahogy –, készen lettek a rakodással.
– Nagyon kösz, öreg, a segítséget! Igazi haver vagy! – köszönte meg kollégája.
– Semmi gond, öreg! Ezért vannak a barátok, nem igaz?! – ráztak kezet, mint a régi cimborák, és Dénesnek nagyon hiányoztak ezek a percek, és az egyszerű élet egyszerű, de élhető és kézzelfogható törvényszerűségei.
Később kamaszfia, Péter hívta telefonon, hogy sulis baráti társaságát szeretné elvinni szórakozni valami felkapott szórakozóhelyre, és kellene a kocsi.
– Nézd csak, Péter! Én szívesen odaadom neked, de legkésőbb este tíz óráig azért jó volna, ha otthon lennél, nehogy anyádat megölje a halálos aggódás és izgalom. – közölte felnőttesen viselkedő kamaszfiával, miközben ő legalább annyira, vagy még jobban féltette a kamasz srácot attól, hogy valami balhés zűrbe keveredjen önkéntelenül.
– O. K. Fater! Megígérem! – hangzott a válasz, majd azonnal vonalbontás következett, mintha a kamaszfiú csupán csak egy ártatlan és egyszerű jóváhagyást kért volna.
„Remélem, hogy nem lesz semmi baja! Elvégre már nem kicsi! Tud magára vigyázni!” – igyekezett nagy nehezen megnyugtatni magát, bár azért lelke mélyén még továbbra is érezte, hogy nem igazán sikerült.
Később megint nekiindult a teherautóval, és a következő munkáját ellenőrizte, ami aznap be volt ütemezve. Később kiderült, hogy nem a vadiúj alapanyagokkal volt a gond, hanem egynehány mesterember meglehetősen kontár és felelőtlen munkát végzett, amikor a kivitelezésre került a sor. Az egyik fürdőszoba például – mely felújítás alatt állt – összes csempetörmelék- és sittmaradványa még ott volt a helyén. Mindenütt kosz és piszok. Mintha egy lepusztult vidékre tévedt volna. A vezetékek lógtak a falakból. Nem voltak rendesen bekötve. A trehány munkát és hozzáállást bizony Dénes sem bírta sokáig. Szóvá is tette a tulajdonosoknak, hogyha érdemben minőségi és rendes munkát szeretnének a pénzükért, akkor jobb, ha legközelebb egyedül neki szólnak, mert ő ténylegesen csak rendes és tisztességes emberekkel volt hajlandó együtt dolgozni.
Már este lett, mire eltakarította a mások hányaveti és piszkos munkáját. Itt volt az ideje hazafelé indulnia. Egész teste és minden porcikája valósággal csak úgy sajgott a zsongító pihenés és a nyugodt álom után.
Amikor hazaért kis családi házába, és tüzetes szemügyre vette környezetét, megállapította a savanyú valóságot, miszerint: ezen a házon és a környezetén is lenne még mit bőven kijavítania. A legfontosabb kérdés most is a mikor volt. Illetve, hogy milyen sürgős munkákat kellene máshova tennie ahhoz, hogy idehaza is rendes körülményeket legyen képes teremteni. Voltak olyan nehezen sikeredő napszakok, amikor egyenesen utálta, hogy minek kellett neki vállalkozónak állnia, holott mindig is szerette, ha ura saját magának, és úgy ossza be saját idejét, ahogyan neki tetszett. Tehát panaszkodás és a további önsajnálkozás helyett próbálja meg a lényeges dolgokat úgy elfogadni, és keresztülvinni, ahogy vannak. Majdcsak ki fog alakulni minden. Legalábbis ilyen hangzatos szavakkal igyekezett biztatni és bátorítani saját magát.
Később jó forró zuhany alatt állt vagy huszonöt-harminc percet, aztán tiszta, kimosott pizsamába bújt, és azonnal holtfáradtan zuhant az ágyba anélkül, hogy egy-két falatot evett volna vacsorára. Úgy volt vele, hogy a holnapi reggelizőidőben majdcsak busásan bepótolja.