TÚL A NAGYKÖNYVÖN

Szalai Csenge talán már kislány korában megfogadta, hogy kicsit mindent másként és máshogyan fog csinálni, mint rajongásig imádott szülei, akik úgy körülbelül kilencéves kora körül váltak el. Még nagyon elevenen, tüskeként élt benne a keserédes emlék, amikor egy szép napon a szülei leültették a nappali szobában a nagyon kényelmes és komfortos hosszú kanapé közepére, talán csak hogy jobb célpont lehessen a szemükben, és komolyan elbeszélgettek vele:

– Hercegnőm! Te is tudod, hogy apu és anyu rajongásig szeret… csak tudod… hát szóval a felnőttek dolgai kicsit mindig bonyolultabbak, mint a gyerkőcöké… – kezdték, mintha csak előre megbeszélték volna, mit fognak majd lányuknak mondani az általánosan begyakorolt szöveget.

– Akkor ti már nem is szerettek…?! – szögezte nekik a kérdést, és ebben a jelentős percben kis híján majdnem kibuggyantak végletekig szomorú könnyei.

– Nyugi, drága tündérbogaram! Nincsen semmi baj! – próbálták vigasztalni, nyugtatgatni, igaz, változó, vegyes sikerességgel. – Tudod, drágám, ha majd nagy lány leszel, és rájössz majd bizonyos dolgokra, és valószínűleg te is szerelmes leszel majd valakibe, akkor nagyon sok mindent át kell értékelned majd az életedben, hogy kiegyensúlyozott és harmonikus lehess. – Kicsit mintha mindketten ködös, diplomatikus megfogalmazással próbálták volna kifejezni aggodalmukat, és ebben a percben mély lelki traumát átélt kislányuk számára elmagyarázni, mik az élet valóban fontos és jelentőségteljes dolgai.

– Ha bármi problémád van, édesem, anyu és apu mindig melletted lesz! Csak tudod, most egy ideig anyu lesz veled, de aztán, ha jó kislány leszel, apu is nagyon szívesen meglátogat! – próbálták menteni még a menthetőt, ám Csenge ezután egyiküknek sem volt hajlandó hinni, hiszen totálisan megsérült a bizalma mindkét szülőjében.

Aztán néhány év múltán apja megismert egy gyönyörűséges szupermodellt, akitől szintén lett két rosszcsont fiacskája, és anyu is bepasizott, így Csenge önhibáján kívül egy nagyon különös és furcsa szituációban találta magát, ahol hamar megtanulhatta, hogy egyedül csakis önmagára számíthat. Bár megpróbált baráti szövetséget kialakítani újsütetű kis családtagjaival, szíve mélyén azonnal megérezte, hogy ez már korántsem az a boldog és idillikus család, amilyen a régebbi időkben volt, amikor a szülei még együtt voltak.

Amikor betöltötte a tizenhetet, bizony jócskán megnyúlt, és karcsúsodásnak indult a testalkata, és már mellei is voltak, amik valósággal megijesztették, mert észrevette, hogy szerethető, de sokszor kissé gyanúsan viselkedő mostohaapja bizony-bizony egyre inkább úgy intézi szóban forgó munkáját és ügyleteit, hogy az ő szobája körül sertepertél, vagy keres valamit. Egyszer például éppen akkor volt a fürdőszobánál, amikor Csenge éppen letusolt, és törülközőbe igyekezett csavarni feltűzött, nedves haját. Később persze mostohaapja mindent tagadott, és úgy viselkedett, akár egy bárány a farkasok között, és mivel Csenge anyja mindent el is hitt neki, Csenge megint csak azt érezhette, hogy nincs – és talán nem is lehet – beleszólása a történések ilyetén alakulásába.

Amikor aztán betöltötte a tizennyolcat, ragaszkodott hozzá, hogy kiköltözhessen a nagymamához, ahol legalább biztonságban érezte magát. A nagymama takaros családi házához közel volt egy viszonylag megfizethető árkategóriájú konditerem, ahol az ember kicsit formába hozhatta magát, és Csenge elhatározta, hogy egy kicsit edzeni fog, főként suli után. Ezzel egy időben egy karatestúdióba is beiratkozott, mert rájött arra, hogy egy védtelen és kiszolgáltatott lánynak azért mégiscsak jól jöhetnek bizonyos önvédelmi fogások, így a héten legalább két alkalommal oda is eljárkált rendszeresen. Végül aztán kicsivel az érettségi bizonyítvány megszerzése után meg is kapta a fekete övet, és már nem ijedt meg, ha át kellett vágnia a koromsötét éjszakai város forgatagán.

Történt aztán, hogy imádott nagymamája, aki egy csupa szív asszonyság volt, és anyatigrisként, foggal-körömmel védelmezte unokáját, a következő télen váratlanul meghalt, és Csenge megint csak azt érezte, hogy milyen egyedül van. Még szerencse, hogy már betöltötte a tizennyolcat, így jogi értelemben nagykorúnak számított, és volt néhány megbízható, vagány csajos barátnője is, akikkel elhatározták, hogy közösen kivesznek egy megfizethető albérleti lakást a városban, és önálló, felnőtt életmódra rendezkednek be.

– De hát, édesem, egészen nyugodtan hazajöhetnél hozzánk, a mostohaapád is nagyon örülne neki, és a féltestvéreidnek sem volna kifogásuk az ügyben! – próbálta győzködni anyja, ám ha valamit Csenge a fejébe vett, akkor azt tűzön-vízen át keresztülvitte.

Nem sokkal később felvették a bölcsészkarra, és filmelméletet, valamint magyar szakot is tanulhatott. Több kedvenc professzora és tanára egybehangzó véleménye szerint igen nagy tehetséget mutatott a szavak bűvölése terén, és számos, főként prózaverset írogatott.

Néhány csoporttársában már az egyetemen megfogalmazódott a terv, hogy amennyiben diplomát kapnak, bizony meg sem állnak külföldig, hiszen ha továbbra is egy helyben maradnak, akkor tatarozni vagy betonozni fognak az igencsak kevés eséllyel rendelkező munkaerőpiacon.

– Figyuzzatok, csajszik! Jó volna Angliába menni, vagy legalábbis Nyugatra! Ki akar csatlakozni?! – tette fel végzőskorukban a kérdést az egyik talpraesett hölgyemény, aki később hozzáment valami gazdag külföldi seggfejhez, és azóta a gondtalanok életét élte.

– Én szívesen megpróbálnám… – emelte fel a kezét Csenge, mintha csak az órán felelne.

Amikor végül már a kezükben volt a diploma, Csenge mindent gondos aprólékossággal becsomagolt gurulós bőröndjeibe, amelyeket kedvezményes akcióban vett az egyik szupermarketben, aztán irány külföld.

Bár az első három-négy hónapban csajos barátnőivel úgy járták a várost, akár a minden újdonságra és szenzációra éhes turisták – minden nevezetességet egy nap akár többször is –, aztán később pedig beültek egy frissen fogott rántott nyelvhalfilére és a hozzá való sült krumplira. Sokszor ez volt mindennapi eleségük.

Csenge bár kezdetben valósággal rettegett angolul megszólalni és beszélni, idővel egészen feltalálta magát, és kezdetben több bébiszitterállást is sikeresen elvállalt, így új ismerősökre és barátokra tett szert. Később egy Michelin-csillagos, eléggé menő és puccos étteremben kezdett pincérnőként dolgozni, ahová – nagy általánosságban – a városi felfuvalkodott elit is járt, és sokszor egy-egy angol színész is.

Sajnos megtörtént, hogy egyszer-egyszer önkéntelenül is a fenekébe csíptek, főként a korosodó, sörpocakot növesztett üzletemberek, és Csenge ezt egyszer-kétszer még el is nézte, de amikor voltak napok, amikor egyszerre vagy öten akartak rajta popsit taperolni, úgy hozta ki az illetők asztalához a tűzforró levest, hogy az merő véletlenségből egyenesen a méregdrága öltönyt viselő, korosodó üzletember ölében landolt, ezzel kiadós, zsigeri fájdalmakat okozva szottyadt golyóinak.

Az egyik rizikósabb, bulizós este után, amikor betévedt néhány részegeskedő kamasz suhanc, és előbb verbálisan, később már testileg is kekeckedtek, és inzultálni kezdték a törzsvendégeket, Csenge végül úgy döntött, hogy munkaköri szabályzat ide vagy oda, de móresre tanítja ezeket a szánalmas kis pisiseket.

– Megkérnélek benneteket, hogy hagyjátok el az étterem helyiségét! – fogalmazott kimérten, tört akcentussal bíró angolsággal.

– Igen, kisanyám?! Vagy mi lesz?! – kekeckedtek továbbra is, míg az egyik suhanc egyenesen az arcába fújta a cigifüstöt, amely összekeveredett a töményen elfogyasztott alkoholmennyiséggel.

– Én szóltam, kedves uraim! – és erre úgy kirángatta a már jócskán megilletődött, suhancképű kamaszt a székről, hogy az köpni-nyelni is alig bírt, hogy egy lány intézte el őt. Csengének sem kellett több: a részegeskedő, ötfős sráctársaság az est hátralévő részét egy félreeső sikátoros utcában töltötte, méghozzá ormótlan nagy szemétkonténerek társaságában, amelyekből csatornabűzszerű szag szivárgott.

Mondani sem kell, hogy ennek a kis incidensnek hamar híre ment, mert – mint később kiderült – egy feltörekvő újságíró riporter is éppen az étteremben tartózkodott akkor, és már a következő nap meg is jelent a helyi vezető lapban, hogy egy magyar származású karatés amazon vetett véget a tetlegességig is elmérgesedhető csetepaténak.

Csenge így egyik percről a másikra megbecsült, elismert és híres ember lett. Néhány angol híresség és színész is, miután megvacsorázott, előszeretettel ment oda hozzá, hogy csupán csak egy-két szót válthasson a karakán és talpraesett ifjú hölggyel.

Aztán, ahogy az lenni szokott, egyik este újfent egy baráti társaság érkezett az étterembe. Afféle puccos, öltönyös nagyágyúk és szupermodell-alkatú hölgyek társaságában. Mint később kiderült, az egyik üzletembernek születésnapja volt, és azt ünnepelte a díszes társaság.

Talán csak a sors különös szeszélye vagy tréfája lehetett, hogy éppen Csengének kellett a kissé termetes zsúrkocsival egyensúlyoznia, amelyen legalább háromemeletes tortaköltemény ékeskedett, legalább negyven szál égő gyertyával. Mikor nagy ügyességgel és kisebb fajta zsonglőrökhöz méltó mutatvánnyal kiért az ötfős társaság asztalához, és óvatosan áttette a tortacsodát az asztal közepére, majd meggyújtotta a tűzijátékokat, amelyek petárdái tüstént szikrákat vetettek, amikor szerényen gratulálni szeretett volna az ünnepelt üzletembernek, egy jelentős pillanatban a szemeik összekapcsolódtak, és mintha azonnal megállt volna bennük az ütő.

Onnantól kezdve nem volt vitás, hogy vonzónak és nagyon is szimpatikusnak találták egymást, és főként a sármos üzletember mindent el is követett, hogy folyamatosan láthassa a különleges és karakán magyar lányt. A kedvéért még pár darab magyar szót is megtanult, csakhogy azonnal lenyűgözze, és egyik este után, miután Csenge fáradtan éppen menni készült az étteremből, a férfi magyarul szólalt meg, és érdeklődött, hogyan telt a napja.

Amikor Csenge szabadnapot kapott, az üzletember visszament az étterembe, és megkérdezte, hol lakik, mire útba igazították. Mint később kiderült, a férfi legalább száz szál friss vörös rózsát vett egy tetszetős kis csokorral és hozzá való névjegykártyával, és addig toporgott a barátságtalan esőben, míg Csenge egyik barátnője be nem hívta a lakásba.

Csenge valósággal szóhoz sem jutott. Még soha senki sem kedveskedett neki virágcsokorral, ráadásul ennyi szebbnél szebb rózsával, amelyek kész vagyonba kerülhettek. Nem győzött valamit elmotyogni jócskán hebegve, mire az üzletembernek az a spontán ötlete támadt, hogy jó volna az egész napot közösen tölteni.

Így történt, hogy Csenge és csajos barátnői egy hamisítatlan angol várkastélyban és annak mesebeli tájain töltötték szabadságuk hátralévő részét. Az üzletember gondoskodott mindenről. Hogy mi mennyibe került, azt sosem tudták meg, elvégre, ha valakit vendégségbe hívnak meg, sosem kérdezi meg az árakat, nem igaz?

Csengét valósággal lenyűgözte a Brontë nővérekre és Jane Austen-regényekre hasonlító angol vidék meseszerűsége. Egy hangulatos kis rózsalugasban rátalált egy kényelmes kerti hintára, és volt, hogy órákon át hintázott, miközben a kis patak csordogáló vizét bámulta maga előtt. Ilyenkor egyikük sem szólt egyetlen szót sem. Mintha szavak nélkül is tökéletesen megérthették volna egymást.

Végül az utolsó vakációs napon az üzletember titokzatosan kezdett viselkedni, aztán az ebéd elfogyasztását követően odament Csenge asztalához, letérdelt elé, és odaadott neki egy kis, négyzet alakú dobozkát, majd feltette a nagy kérdést, persze tört magyarsággal:

– Akarsz-e feleségemmé lenni…?

Csenge még sosem volt ilyen különleges helyzetben, nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy mennyire megdöbbentette valósággal ez az egész.

– Ó… ez aztán váratlanul ért… – vallotta be, talán még saját magának is fennhangon. – Kaphatok egy ici-pici gondolkodási időt? – kérdezte sugárzó mosollyal vőlegényét, aki kissé szomorú lett, amiért nem egyértelmű választ kapott.

Csenge néhány hónappal később mondott csak igent a férfinak, mert alaposan át akarta gondolni ezt az egészet, és főképp egyáltalán nem szeretett volna komolytalannak vagy határozatlannak látszani. Anyját és mostohaapját csak később értesítették a nagy eseményről, akik már nagyon régóta nem is hallottak külhonba szakadt családtagjukról, ezért érthető, hogy kissé bosszúsak voltak, amiért úgy érezhették, őket minden lényeges és fontos döntésből szándékosan kihagyták.

Csenge később felmondott az étteremben, ahol pincérnősködött, és miután gyönyörűséges kislánya született, úgy döntött, hogy home office-szerű vállalkozást próbál tető alá hozni. És ahogy egyszer-egyszer a büfiztetések, pelenkázások és pillanatnyi pihenők között végiggondolta eddigi életét, talán kicsit jogosan is büszke lehetett magára.