A gondoskodás

Mindent betakar fehér dunnájával Holle anyó. Az apró kis madarak korán reggel az etetőre szálltak. Érintetlen volt a hó. Csendessé vált a világ, csak az ő üdvözlő csivitelésüket hallani.

– Tudjátok, kincseim, ilyenkor sok kis állat nem talál élelmet, nekünk kell gondoskodni róluk egészen tavaszig. Ők meghálálják nekünk, énekelnek, a kertünkben teszik a dolgukat.

– Gyertek, gyerekek, adjunk magocskát a madaraknak.

A két kis lurkó öltözött is nyomban.

– Mamika, még mit vihetünk?
– Gyerekként felfűztük a töpörtyűt, de csak olyat, ami nincs besózva.

Így tanították nekünk hosszú évtizedekkel ezelőtt szüleink, nagyszüleink. Most már hálóban kapható golyókat adunk nekik.

– Nézd csak, mami, ideszállt a kezemre, milyen madárka ez?
– Nézd csak, ő őszapóka, ő meg itt cinege, na és az a csuszka.
– Látjátok, mennyire megbíznak bennetek, nem félnek, tudják, ti etetitek őket.
– Mami, azt a nagyobb madarat hogy hívják?
– Ő a fák doktora, a harkály. Tudjátok, hallgattuk a nyáron, mikor kopogtatta a fát. Akkor gyógyítja.
– De hogyan?
– Kiszedi a kártevőket.

Még sok kérdés van, de újra esni kezd a hó. Indulunk be a jó meleg házba. A kutyusok kaptak vizet, mert ilyenkor belefagy az edényükbe, nagyon oda kell figyelni rájuk is. Sok ember is fázik ilyenkor. Segíteni kell ott, ahol szükséges.

Eszembe jutnak a régi idők telei. Elmesélem, hogy november végétől márciusig mindent betakart a hó. Na, akkor kellett igazán helyén lennie az ember szívének, és gondoskodni az állatokról. Hogy az erdők milyen tiszták voltak, mert még a rőzsét is összeszedték tüzelőnek. A szőlővesszőt, kukoricacsutkát, mindent felhasználtak ahhoz, hogy melegedjenek.

Ültek az ölemben, és hallgatták a történeteimet.

– Tudod, mamika, mi segíteni fogunk másokon.

Jól eső érzés volt hallani ezt az aprócska unokák szájából. Hiszem, hogy így lesz, mert ezt látják tőlünk. Kinézek az ablakon, minden békés, nagy pelyhekben hullik a hó.