A KAMUPASI, AZ ÁTVERÉS, AJÁNDÉK-SZERELEM

,,Már megint egy esküvő, aminek persze annyira hazug, számító, és merőben manipulatív illata van.” – Gondolhatta Laura, akit valamelyik barátnője hívott meg a nagy, jelképes alkalomra, holott Laura egyértelműen, és kategórikusan megpróbálta kimenteni magát egy kiadós migrénalapú fejfájással – persze hozzá kell tenni –, nem sok eredménnyel.
Amikor a gyönyörűen feldíszített hófehér sátras pavilonhoz bevonult az ifjú pár, a kedvenc The Connels: 74-75 c. száma ment, és persze főként az idősebb nagymamák voltak, akik megdöbbentek, hogy egy ünnepi szertartásra hogy a fenébe lehet egy ennyire béna számot előadni, mégis a fülig és totálisan egymásba habarodott szerelmeseknek talán éppen erre volt a legnagyobb szükségük, hogy ezt a rizikós, de annál boldogabb napot foggal-körömmel is, de végigcsinálják.
– Hé, csajszi! Nem is tudtam, hogy te is itt leszel! Kurva jól festesz ebben a vadító kis ruciban! – szögezte le egyik barátnője, Bernie, aki már szakavatottnak számított az esküvők terén, annál is inkább, mert imádott pasizni, és ilyen esetekben kicsit mindig úgy viselkedett, mint aki előnyös keret közt szándékozik megszabadulni fölösleges gátlásaitól, és kisebbrendűségi komplexusaitól.
– Hát… nagyon köszi… te is kitettél rendesen magadért! – vetette kissé félvállról oda, mert az igazság az volt, hogy Bernie előszeretettel nyúlta és cserkészte be néhány barátnőjének pasiját, és sajnos Laura sem volt kivétel.
Laura megfogott egy metszett kristályból készült, márkás, hosszúnyakú pezsgőspoharat, és mintha csak kisebbfajta bátorságot szándékozott volna meríteni belőle, nagyot húzott a pohár habzó tartalmából. Meglehet, ettől majd csak megjön majd kacér merészsége.
– Mondd csak, csajszim? Nem láttad véletlenül a Krisztáékat?! Egészen biztosan úgy emlékszem, mintha ők is szerepeltek volna a meghívottak között… – töprengett el hangosan, maga elé meredve.
– Akkor az egész biztosan úgy van! – válaszolta, miközben arra gondolt, hogy legszívesebben vízbe fojtaná magát, ha még öt percen keresztül traccsolnia kell egy ennyire magánakvaló libával.
Hogy a fészkes fenébe foghatott meg magának egy álompasit, és hozott össze két fantasztikus gyerkőcöt. Fel sem tudta fogni, amikor valaki ennyit beszélt.
Gyorsan megpróbált kinézni egy nem túlságosan feltűnő pontot, és minden koncentrációját arra az egyetlen fókuszpontra irányítani, hátha tenyérbemászó barátnője meggondolja magát. Szerencsére feltűnt a színen vagány Anna, aki Bernie testvéri barátnője volt, és elválaszthatatlanok voltak ketten.
,,Na végre! Van Isten!” – sóhajtott egy nagyot.
Miközben a középkorú anyakönyvvezető szokásosan igyekezett vége-hossza nincs ledarálni a holtomiglan-holtodiglan szállóigévé nemesedett bölcs intelmeit, a násznép kompánia közül a fele vendégsereget sokkal inkább a hófehér sátrakban felállított méregdrága büféasztalok látványa nyűgözte le.
Abszolút alig foglalkoztak az elhangzott szövegekkel, és esküfogadalmakkal:
– Aki tud olyan tényről, ami miatt ez a két ember nem köthet házasságot, az mondja el most, vagy hallgasson örökre…
Legszívesebben mindenkinek szétordította volna, hogy hazug árulók mind egy szálig, hiszen a szerelmet nem lehet megvenni, kiárusítani, vagy áruba bocsátani. Itt pedig – a jelek szerint –, egyértelműen az történt, hogy a mennyasszony jó vásárt csinált, amikor hozzáment egy nálánál legalább húsz évvel idősebb befolyásos vállalkozóhoz, akinek számos kiterjedt kapcsolata, és annyi pénze van, mint a pelyva.
Mintha manipulatív hazugság a valóság díszleteibe is egyre masszívabban, mondhatni zsigerileg hatolt volna be.
– Ezennel házastársaknak nyilvánítom Önöket! Megcsókolhatják egymást! – hangzott az ünnepélyes felszólítás a középkorú, zászlós szalaggal átkötözött asszonytól, mire a fülig szerelmes, újdonsült házasok pironkodva váltottak néhány puszinak nevezhető ajakérintést.
Később aztán a díszes násznép minden felszínes ismert és ismeretlen tagja sem győzött őszinte szívvel gratulálni a fiatalos párnak, hogy mennyire jól illenek egymáshoz, és persze szapora gyerekáldást is kívántak nekik.
Laura igyekezett észrevétlenül, akár a levegő ide-oda libbenni, különben is őt csak merő véletlenségből hívták meg csajos barátnői, és a leghalványabb köze sincs egy annyira elavult, és maradi kőkori elvhez, melyben a hímdominancia törvényesíti jogát a női egyenjogúság felett, vagy valami hasonló.
– Nem tudtam észrevenni, hogy egy ennyire fantasztikusan gyönyörű, és határozott nő, mint te, egyedül van itt! – kezdte jól csengő csajozós, kicsit nyomulós szövegét egy méregdrága öltönyt, és nyakkendőt viselő, amolyan tipikusan szépfiú üzletemberes pasi.
Kétségtelen, hogy Laura szíve azonnal váratlanul hevesen dübörögni kezdett mellkasában, és úgy érezte, hogy alig kap levegőt. Pedig már számtalanszor igyekezett megfogadni magában, hogy soha a büdös életben nem lesz újra szerelmes, amióta Andris megcsalta a legjobb barátnőjével.
De hát az életben annyi minden változik, és – különben is –, mikor volt már az, amikor úgy istenigazából összetörték a szívét, hogy aztán naphosszat idióta romantikus szappanoperákon bőgjön napestig, és tömje degeszre magát elviekben nullkalóriás csokifagyival?!
– Ö… Mi a gond?! – nézett rá előbb gyanakodva, később kissé ellenségesen, amitől a férfi is érezte, hogy három lépés távolságot szükséges tőle tartania.
– Bocsásson meg, drága hölgyem… látom, én itt felesleges vagyok… inkább magára hagyom… – azzal már éppen készült magára hagyni Laurát, amikor váratlanul felbukkant a gyönyörű ara, és persze hogy azonnal Laurát vette célba.
Laura azonnal igyekezett átlátni a kissé kínos közjátékok kúsza egyvelegét, és máris belekarolt a vadítóan jóképű pasiba, majd azonnal elsuttogott pár keresetlen mondatot, mielőtt a mennyasszony ideért volna hozzájuk:
– Légy szíves, segíts nekem! Ha megkérdezi az ara, csak mondd azt, hogy te vagy az új pasim! Később megígérem, mindent elmagyarázok! – kérlelte esengő, őzike szemekkel, és amint az utolsó szavak is elhagyták ajkait, a menyasszony máris előttük termett.
– Nocsak, nocsak, nocsak! Micsoda váratlan meglepetés! – kiáltott fel, amint szemügyre vette régi vetélytársnőjét. – Látom, a léböjtkúra és diétázás, vagy önsanyargatás mégiscsak használt, akárcsak a zsírleszívás! Nem is tudtam, Laura, hogy neked is küldtek meghívót?! – a meglepett hang mögött több volt az áskálódás, mint a tényleges meglepetés.
– Hát igen! Én is annyira örülök, hogy itt lehetek, és hogy gratulálhatok nektek, Adrienn! – kissé sziszegett is a hangja, amint fogát összeszorította, hogy kitörni kész indulatait elfojtsa.
– Ó! – lepődött meg, szemügyre véve a jóképű férfit. – Nem is tudtam, hogy már pasid is van! Úgy tűnik, hogy a hájasok bolygóján még férfiak is teremnek. – jegyezte meg cinikus szarkazmussal, mire látható volt, hogy Lauránál kis híján eltörik az a bizonyos mécses. Megpróbálta elrejteni fájdalmát, és könnyeit, hiszen brutálisan kemény melót fektetett abba, hogy leküzdhesse kamaszkori molettségét.
Ami viszont ezután következett, az őt lepte meg váratlanul.
– Üdvözöllek, és hadd gratuláljak gyorsan nektek! Még be sem mutatkoztam! – jegyezte meg a jóképű pasi, mintegy tüntetésképpen, hogy hasznos, ha őt is bevonják a csajos beszélgetésbe. – Dr. Mérei Zoltán vagyok, és nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy végre egy olyan felbecsülhetetlen kincset találtam életem párjának, mint amilyen Laura! Igaz, drágám?! – kézcsókot adott a jócskán meglepett nőnek, míg az újdonsült ara sem győzte forgatni szemeit, és csodálkozni, hogy ez egyáltalán előfordulhatott.
– Hát… nos… én… igazán… – alig bírt megszólalni, mert még senki sem állt ki nyíltan mellette, és nem vette védelmébe. Szíve egyre hevesebben vert, és valósággal repesett titokban a boldogságtól, hogy azért lehetnek még rendes pasik is ezen a nyomoronc bolygón.
– Nos, kedves Zoltán! Nem tudom, hogy a mi kis Laurácskánk mit mesélt neked a gimis éveiről, de annyit mondhatok, hogy rossz lóra teszel, ha vele maradsz, mert amint teherbe esik, úgy fog kinézni, akár egy túlméretezett gyilkos bálna, és valószínűleg a gyerkőceitek is kiadós súlyproblémákkal fognak küszködni! – valósággal kéjes élvezetet érzett, hogy így felhánytorgatta Laura titkolni vélt magánéletét. Laurán megint csak erőt vett a szomorúsággal vegyes elkeseredettség. Ekkor vette észre, hogy a férfi, akit pasijaként igyekezett bemutatni, megértő kedvességgel igyekezett átkarolni a derekát, és minden mozdulatából csak úgy áradt az empátia-toleranciával egybekötött vigasztalás.
– Tudja, kedves Adrienn! Mi azért találhattunk egymásra, mert őszintén ki mertük tárni a lelkünket, és megvallani saját őszinte érzéseinket. Szerintem Laura igazi kincs, és aki ezt nem látja, az vagy egy idióta, vagy egy szánalmasan gonosz némber. – A ,,némber” szót szándékosan kihangsúlyozta, mintegy ezzel is jelezve, hogy elsősorban a nem túl kedves arára gondolt. – Most pedig, ha megbocsátod, szeretnék egy kicsit kettesben lenni a barátnőmmel! – azzal tüntetően karon fogta a megszeppent Laurát, és elmentek, hogy még a mennyasszony irritáló közelében se legyenek.
– Ne haragudj, de egyszerűen utálom a velejéig gonosz, és áskálódó embereket, és sajnos ez alól a hölgyek sem kivételek. Te hogy érzed magad?! – kérdezte segítőkészen, akár egy igazi romantikus lovag.
– Én szóhoz is alig jutok, hogy még akadnak a földön igazi úriemberek! Annyira hálás vagyok neked, hogy kimentettél a bajból, és védelmemre keltél! Nagyon kedves és segítőkész voltál! – jegyezte meg szemét lesütve szabadkozva.
– Nem tesz semmit! Tudod, engem a nagymamám nevelt fel, mert a szüleim állandóan dolgoztak, és ő tanított meg – többek közt arra –, hogy a hölgyekkel illedelmesen, előzékenyen, és kedvesen kell bánni.
– Nagyon bölcs, és határozott asszony lehet a nagymamád! Nagyon szívesen megismerkednék vele!
– Mindenképp! Akkor ez most azt jelenti virágnyelven, és javíts ki nyugodtan, ha tévedek, hogy szeretnél a barátnőm lenni?! – nézett rá rejtélyesen, és kíváncsian.
– Igen… – gondolkozott el egy jelentős perc erejéig. – Mindenképpen, kedves Zoltán, persze csak ha te is szeretnéd.
– Hohó! Mi az, hogy! Megtisztelnél vele! – karját nyújtotta, mire Laura belekarolt, és már nem is tűnt akkora fatális baklövésnek ez a rózsaszín sziruppal nyakonöntött esküvői dáridó.
Amikor a násznép és a vendégek elmentek a lagziba, Laura azon kezdett el morfondírozni, hogy vajon Zoltánt megkérje-e, hogy fuvarozza haza őt autóval, mert bár volt jogsija, mégis kisebbfajta félelemérzet járta át, ha volán mögé kellett ülnie.
– Figyelj csak! – vonta félre. – Ha nem okozok nagy gondot, megtennéd, hogy hazaviszel, mert a kocsim sajnos ott maradt a lakásomhoz közeli parkolóban. – szabadkozott kislányos hangon, amire egyetlen épeszű ember sem mondott volna nemet.
– Teljesen természetes! – felelte.
Egymásba karoltan lépkedtek komótos ütemben a férfi kocsijáig. Zoltán előzékenyen az anyósülés felőli ajtót is kinyitotta, és besegítette a jócskán elpirult Laurát, aki biztos, ami biztos, azonnal magára csatolta a biztonsági övét.
– Merre felé is laksz?! – tudakolta csupán csak a pontos tájékozódás kedvéért.
– A festői Dunakanyartól nem messze vannak azok az új építésű zöldövezetes lakóparkok. De nem szükséges olyan hosszú útig vezetned. – szabadkozott, mert annyira jól esett neki a férfi aggódó, kedveskedő figyelmessége.
– Nagyon szeretnélek hazavinni! Már ha nincs ellenedre! – indította be az autót, majd gázt adott, hogy kikanyarodhassanak a közúti forgalomba.
A hazáig vezető út nem volt több mint negyven-negyvenöt perc, amit beszélgetéssel töltöttek. Laura rájött, hogy kellemesen is lehet ismerkedni, és beszélgetni, és számtalan olyan kérdés megfordult a fejében, melyet meg kellett kérdeznie, hogy önmagában döntéseket legyen képes meghozni.
Amikor aztán úgy tűnt, hogy már eleget mesélt életéről, és buktatóiról, melyet még senkinek sem volt mersze elmondani, következett a férfi beszámolója arról, hogy miként és hogyan alakult élete.
Amikor aztán úgy tűnhetett, hogy kimerítették a témát, Laurát kicsit el is nyomta az autó monoton mozgása, és átmenetileg lehunyta szemét. Amikor ismét kinyitotta, meglátta, hogy már a Dunakanyarban járnak, ahol az új építésű, zöldövezetes lakóparkokat építettek néhány éve, és ő ide költözött.
– Jó hamar ideértünk! Le a kalappal! Te aztán nagyon ismered a várost! – jegyezte meg elismerően, amint a férfi gálánsan kisegítette a kocsiból.
,,Most kellene megkérdeznie, hogy szeretne-e feljönni a lakására!” Nem szabad csupán csak a testi gyönyörökre gondolnia, bár azt nem tagadhatta, hogy bizony jó párszor átfutott az agyán ez az elképzelés is. – Végül úgy döntött, megkockáztat egy ártatlannak tetsző kérdést:

Nincs kedved feljönni egy kicsit? Nagyon szívesen megmutatnám a lakásomat! Nemrég nyerte el végleges formáját… – Most olyan ostobának, gyerekesnek érezte magát. Mi ez? Felhívás egy gyorsított menetre?!
– Igen, nagyon szívesen megnézném, de szerintem neked is bőségesen elég volt ennyi kaland, és ismerkedés a mai napra! – benyúlt méregdrága öltönyébe, és kihúzott egy hófehér, dombornyomatos névjegykártyát, amin szükséges telefonszámai, és e-mailjei is megvoltak találhatók.
– Jó volna újra találkozni veled, ha te is szeretnéd…
– Igen… a számból vetted ki a szót… – rebegte, amikor a férfi ujjbegye hozzáért az ő vékony, finom ujjaihoz, és létrejött valami különleges mágneses erőtér kettejük között.
A férfi most gyöngéden puszit adott az arcára, bár Laura jobban szerette volna, ha hosszantartó romantikus csókjelenetben olvadnak össze mindketten, de így sem volt rossz.

Te keresel majd, vagy szeretnéd, hogy én keresselek?! – már megint egy ostoba kérdést kellett kockáztatnia.
– Tudod mit, a jövő héten nem tudom, hogy te hogy dolgozol, de nekem lesz délután egy kis szabadidőm, akkor majd felhívlak! – olyan megfontolt, kifejező tekintete és sármos hangja volt, hogy Laura hazudott volna önmagának is, ha később azt mondja, nem tett rá különösebb benyomást. Valósággal megremegett a térde, és jótékonyan kalapált a szíve.
– Örülök, hogy megismerhettelek… – búcsúzott tőle a férfi.
– Én is nagyon örülök… – hebegte, majd végignézte, ahogy Zoltán csinál egy kanyart, és elhajt autóján a naplementébe.
A jövő hét kisebb káosszal indult, mert Laura munkahelyén mindenki a munkaerőleépítésektől tartott, és számos érthetetlen konferenciát, és megbeszélést kellett tető alá hozni, ami miatt voltak nagyon kimerítő, és stresszes nehézkes hétköznapok, hogy Laura azt sem tudhatta, hogy hol áll a feje. Aztán végül elérkezett az a bizonyos előre megbeszélt csütörtöki nap.
Amikor holtfáradtan hazafelé ment a saját kocsijával, majd leparkolt a lakásához közel, szinte azonnal kiszúrta a férfit, aki egy legalább száz szálas rózsacsokrot és egy közepes méretű Teddy-mackót szorongatott, és volt valami kisfiús elveszettség a tekintetében, ami csak még szívdöglesztőbbé tette.
– Szia! Ezt a kellemes meglepetést! – köszöntötte Laura. – Milyen aranyos mackid van… – jegyezte meg sugárzó mosollyal kicsit viccesen.
– Tudod, szerettem volna jó benyomást kelteni, és remélem, nem leszek giccses, ha azt mondom, hogy egész álló héten csakis rád gondoltam. Nem tudtam, hogy szereted-e a virágot, ezért hoztam rózsát… – félszegen átnyújtotta Laura felé a termetes, impozáns csokrot.
– Gyönyörűszépek! Meg sem érdemlek ennyi kedvességet… – tüstént beleszagolt a rózsák támasztotta illatorgiákba, aztán következett a játékos Teddy-mackó, aminek szintén kislányos örömmel volt képes örülni.
Zoltán még azon a hétvégén elvitte és bemutatta imádott nagymamájának, akivel Laura szinte azonnal megtalálta a közös hangot, és bár maga se hitte volna, de lelke mélyén úgy érezte, hogy kapott az ismeretlen sorstól egy új lehetőséget, hogy nem csupán párkapcsolata legyen, és végre szeressék, ahogy kellett volna, de egy új családot is.