A MINDENNAPOK SLAMASZTIKÁJÁBAN

Megállt az előszobai tükör előtt. Egyszerre anyámasszony katonájaként és idiótaként festett a komplett, kissé kényelmetlen öltönyben, vöröses nyakkendőben, ingben, és úgy általánosságban a hivatalos találkozók ún. formaöltözetében.
„Miért kell neki már megint újra és újra végigjárnia azokat a halálosan kimerítő, fölöslegesen fizikai stresszt és idegi kimerültséget jelentő interjúkat bejárnia, ahol a munkáltató első és talán legfontosabb kérdése, hogy ti. hol szeretne tartani az elkövetkezendő öt-tíz évben? Erre a kérdésre még akkor se biztos, hogy az ember tudhatná a legfrappánsabb, legmegfelelőbb választ, ha adott esetben cum laude diplomázott marketing és üzleti kommunikáció szakon.
„Ha már behívtak egy elbeszélgetésre, akkor mi sem természetesebb! Csak légy mindig önmagad, és sose hagyd, hogy eltapossanak!” – adott magának jótanácsot, miközben cipőkanál nélkül szabad kezével kicsit fájdalmasan beleerőszakolta szőrös lábujjait vadonatúj olasz jellegű, őszies cipőjébe, mely még, ahogy mondják, „bejáratós” volt. Mivel még soha az életben nem késett egyetlen percet sem gyerekkora óta szinte sehonnan, önmagával szemben követelte meg, hogy – remélhetően – senkinek se rabolhassa el a drága idejét.
Még szerencse, hogy volt tanár kollégája segítségére sietett, és már reggel hét óra körül megjelent társasházi lakása előtt, majd miközben megitták a reggeli kávét, részletesen elbeszélgettek, hogy mennyi minden történt velük azóta, hogy főhősünket kirúgták az állásából.
– Ugyan pajtás! Én mondom! Nem kell mindjárt beszarni! Engem is kirúgtak! Na bum! Nem csináltam belőle olyan fenenagy lelkizést, mint te! – vette oda neki félvállról.
– Jó, hát igen, de azért azt gondolom, hogy ha bárki rendesen, becsülettel ellátja a maga feladatait, és ennek ellenére teszik parkolópályára, akkor az igenis nagy ügy, még akkor is, ha alamizsnaként kapott néminemű végkielégítést – magyarázta kicsit kioktatólag, amit enyhén zokon vett volt kollégája.
– Tudod, te egy nagyon különleges pacák vagy! Anno sosem akartál a menzán enni, mindig csak azt a csomagolt ételt etted meg, amit magaddal hoztál, mert rettegtél a fertőzésektől meg a szalmonella-járványtól. Amikor az a csinos titkárnő csaj, a, hogy is hívják... nézd csak! Elfelejtettem!
– Esetleg Dalmára gondolsz? – szólt közbe kisegítő hangon.
– Na igen! Az, az! A Dalma! Egyszerűen fel nem foghatom, hogy miért nem mentél oda hozzá, és beszélgettetek egy jót! És ha lepattint, akkor sem dől össze ez a fene nagy világ! Megrázod magad és mész tovább! Ennyi a történet! – újabb nagy fekete korty következett a kávéból.
– Attól tartok, kedves barátom, ez nem ennyire egyszerű, mint amilyennek tűnik!
– Igen! Jól tudjuk, Mikikém, hogy nálad ez sosem egyszerű! Még maradt bőségesen legalább egy teljes bő óránk! Mit csináljunk?
– Például elmesélhetnéd, hogy veled mi történt azóta? Már ha nem tartozik a magánéletedhez! – vetette fel ötletként. Volt kollégája beleharapott abba a csokis kürtőskalácsba, melyet az egyik büféskocsiból vett, amely az egyik bevásárlóközpont mellett parkolt.
– Na szóval... kirúgtak! Ez nem újság! Majd az egyik haveromnál csöveztem egy ideig, kisebb alkalmi melókat vállaltam el a csatornatisztítástól kezdve a kőműves melókig! Tudod, főként olyan megbízásaim voltak, amire a mostani kifinomult úri nép csak annyit mond: proliknak való! Aztán összejöttem a volt középiskolás osztálytársam barátnőjével, és hamar született három gyerekem, és itt vagyok! Úgy nagyjából, dióhéjban ennyi!
– Hát ez nem semmi! – lepődött meg, hiszen több mint tíz éve nem látták egymást.
– ... És veled mi a helyzet, öreg harcos?
– Semmi különös! Tudod, mindig is érdekelt a forgatókönyvírás és a filmekkel kapcsolatos dolgok, és ha már írás, akkor verseket, novellákat, regényeket firkálgattam, csak az a nagy helyzet, hogy a kortárs irodalom kicsi hazánkban nem támogatott, vagy csupán a bestseller szerzőknek van kitalálva. Egy ideig gondolkodtam is rajta, hogy talán sokkal jobb volna, ha megpróbálnék külföldön érvényesülni, de az igazság sajnos az, hogy kapcsolataim, ismerőseim sosem voltak. Érted? Akikben meg lehetne bízni! – lett kicsit kedvetlenebb.
– Hát... ez azért szerintem kurvára gáz! Ezzel csak azt akarom mondani, meg minden, hogy neked sokkal több eszed van, mint mondjuk egy Nobel-díjas professzorkának, és akkor ilyen oltári genyóságot művelnek veled! – vágta ki a rezet.
– Ez nagyon rendes dolog tőled! Azt hiszem, túlságosan sokáig voltam saját önsajnálatom mélypontján, ahonnét már nem biztos, hogy akad visszaút. Már ha érted, hogy mikről süketelek itt?!
– Szó se róla! Minden teljesen világos! Akkor elmész arra az interjúra?
– Mit gondolsz, miért vagyok öltönyben és nyakkendőben?! – nézett rá kérdőn.
– Látom azért a jókedved és a humorod még mindig a régi!
A bőségesnek mondott egy óra hamar eltelt. Miklós régi kollégája egy Lada Samara 1500-sal érkezett, amivel valósággal átszlalomoztak az időközben kisebb-nagyobb dugókat produkáló közforgalmon. Még szerencse, hogy a kolléga ismerte a város kerülőútjait, így jóformán elhagyott, madárlátta utakon közlekedtek, és így csupán alig huszonöt percet vett igénybe az eredetileg hosszabbra tervezett út megtétele.
– Meg is érkeztünk! Azért szerintem elég jól vezetek! – dicsérte meg önmagát a barát.
– Nem rossz! Köszönöm, hogy elhoztál! – nyitotta ki Miklós az ajtót a hatalmas üvegpalotának tetsző irodaépület előtt, amin jócskán meglátszott, hogy az elmúlt öt évben építhették elsősorban külföldi befektetők a belváros szívében.
– Te figyelj csak! Ha gondolod, szívesen megvárlak, mert nekem ma nincsen különösebb dolgom! Szóval, ha érdekel...
– Ez jól hangzik, de szerintem mire végzek itt, idegileg totálisan a padlón leszek, és megint teljesen ki fogok mindenkiből ábrándulni! – közölte, majd megpróbált határozottnak, magabiztosnak látszani, amint belépett a nagy alakú irodaépület forgóajtaján. Volt ismerőse alig várta, hogy végre rágyújthasson egy cigire, mert nagyon jól ismerhette már barátját ahhoz, hogy tudja, Miklós utálja az irritáló dohányfüstöt.
Miklós feszengve, hihetetlenül idegesen ment a recepciós pultnál üldögélő két gorillatestű, barátságtalan biztonsági őrhöz. Megmondta, hogy miért és hova jött, mire a két közönyösen lusta őr azt mondta, hogy amit ő keres, az az ötödiken van. Használhatja a liftet is, ha úgy könnyebb.
Miklós megköszönte, majd beszállt a hatalmas méretekkel rendelkező üvegfelületű liftbe, mely szinte hangtalanul suhant fel vele a kívánt emeletre. Mikor óvatosan kopogtatott az ajtón, és belépett, csupán egy középkorúságát elhagyó, szarukeretes szemüveget viselő, nagyon komoly kinézetű, kontyos asszonyt talált a teremben a szokásos kilenctagú zsűri helyett, akik még pár éve vizslatták szó szerint minden mozdulatát.
A nő gyanakvón méregetni kezdte, majd kinyújtotta kezét a kézfogás miatt, és beszélgetni kezdtek. Sok témát idő hiányában csupán felszínesen érintettek, majd jött a megkerülhetetlen kérdés, amitől Miklós totálisan, valósággal menten odafagyott a műanyag székhez, amin éppen ült.
– Mondja, tisztelt Miklós! Hogyan tervezi az életét öt-tíz év múlva?
Mintha megint egy ostoba, vége-hossza nincs vizsgán vagy kicsinyes megmérettetésen lenne, ahol sokkal inkább a megszégyenítés számít, semmint a valódi képességek gyakorlati rutinja. Megigazította időközben félrecsúszott nyakkendőjét, és persze kissé hevenyészett módon igyekezett eltávolítani főként homlokáról vastag, gömbalakú izzadságcseppjeit egy zsebkendővel.
– Hát... nehéz kérdés... – kezdte, majd mint aki mélyről jövő bölcsességeket, ókori filozófiai tételeket skandál, maga előtt sorolni kezdte a közhelyszerű példákat, míg végül kilyukadt saját, kissé pech-szérfiás életéhez. A középkorú nő pedig szinte megbűvölten, érdeklődve hallgatta, hiszen valószínűleg ez idáig még sosem találkozhatott olyan szabadgondolkodó értelmiségivel, aki pontosan átláthatóvá tette a világ és benne az ember összefüggéseit.
Az interjú nem tartott csupán tizenöt percig, és mikor végeztek, az asszony furcsán, szinte jelentőségteljes mozdulattal szorította meg Miklós verejtékes kezét.
– Hát igazán köszönöm ezt a barokkos, dagályosra sikeredett eszmefuttatást, kedves Uram! Ön rendkívül művelt! Pár napon belül értesíteni fogjuk.
Miklós lelke mélyén számított rá, hogy ez az interjú sem kecsegtet majd újabb lehetőségekkel, mégis titkon eltökélte, hogy nem hagyja porig alázni önbizalmát és a dolgokhoz való összetett hozzáállását. Amint kilépett az épületből, már tizenkettő is elmúlt, és volt kollégája még mindig hűségesen várakozott autójával, miközben egyfolytában cigizett. Hazafelé menet beugrottak egy gyorsbüfébe, ahonnét az ételt is haza lehetett vinni, és megint csak hosszú, tartalmas beszélgetések következtek.