Magány

Így életem alkonyán magamra maradtam.
Egyedül, befelé fordulva, magányosan élek.
Szerelmek, társak, barátok, kik életem során kísértek,
elhagytak, elmaradtak,
s azok is, kik még élnek, valahol távol, tőlem messzi járnak.

Egyedül te maradtál meg nekem hű barátnak csupán,
ábrándos szemű, szelíd szavú magány,
a hosszú vándorúton megbízható, s kitartó társ,
és ha az út végén már minden elveszett s reménytelen,
akkor is támaszom maradtál, mindennek ellenére,
ha már lábam gyenge, s erőtlen,
ha már azt sem tudhatom, ha még egyet lépek,
vajon nem esek-e el, s ha meg elterültem,
újra felállni, leszek-e, még egyszer képes?

Vigaszom, menedékem.
Biztos pont az életemben,
kihez akkor is fordulhatok,
mikor már minden, de minden reménytelen,
s azt gondolnám, hogy minden elveszett s tán örökre.

Mégis ekkor, ha kezem kinyújtom,
a biztos tudat megnyugtat,
hogy rád számíthatok,
mert kitárt kezem megfogod, megtartod,
elengedni nem fogod.
S maradsz akkor is ott,
mint máskor, és oly sokszor.

Mindenem, végső menedékem,
szívemnek s lelkemnek puha bársonya,
hőn szeretett kedves bús magányom,
most már végre tudom,
te vagy az igazi, az egyetlen,
a nekem rendelt párom.

Hozzászólások (2 darab)