Bejárat

– Hová futsz olyan gyorsan? Várj meg, John! – kiáltott futva a pici Jack. – Várj már, ne szaladj olyan gyorsan!

John hirtelen megállt az ajtó előtt.
– Ezt figyeld! –
– Mit? Naponta százszor megyünk itt el.
– De még soha nem mentünk be. Nézd a virágokat!

– Nem, John, én nem megyek be.
– Mi van, betojtál? Tudtam, mindig félős voltál.
– Ez nem azon múlik… én hallottam, hogy ott valami más van!
– Virágok vannak! Mitől félsz?! Haha… talán elvisz a mumus!
– Én akkor sem akarok bemenni.
– Te félős… megint mindig félsz! Majd én megmutatom neked.

– Semmi értelme, menjünk haza, éhes vagyok.
– Jack, te mindig éhes vagy! Pofa be, gyere!
– De nem tudjuk, ott mi van… soha nem ment be senki!
– Most bemegyek! – válaszolt John mérgesen.

Nyikorgott az ajtó, hideg, sötét volt, mikor a két pici fiú lassan bement. Dohos illat és sötétség volt mindenütt.

– Menjünk innen, John, ez nekem nem tetszik.
– Pofa be! Menj, ne félj!

A boszorkány a sötétben várta a finom vacsorát. Felemelkedett nevetve, és becsukta mögöttük az ajtót.

– Végre! – kiáltott a boszorkány. – Hahaha! Eddig tartott! Mit képzeltetek? Hol vagytok, kis malacok? Ropogósra sütlek, ma este megeszlek!

– Mondtam, ne jöjjünk be, te buta! Most mit csináljunk?!

A boszorkány hegyes karmaival közeledett lassan…

– John! John, kelj fel! Mi van veled?! – kiáltott Jack reggel.

John fejéről folyt a víz.
– Álmodtam… arról az ajtóról, tudod!
– Arról az ajtóról… mindig arról hadoválsz. Hagyjál aludni!
– Ott tündérek vannak, nem boszorkányok! Jack, láttam az álmomban!
– Nem láttál te semmit!
– Mi van, ha igaz?
– Nem igaz. Álmodtad!

Az ajtó magától kinyílt, csodaszép fénye világított.

– Menjünk! Érzem… menjünk, gyere, siess!

A gyerekek futottak megint. Már nem álmodtak: bementek az ajtón, és egy csodálatos mesevilágban nevetve táncoltak.