Gyufaleves és pálinkás palacsinta

Hajdanvolt gyermekkoromban drága nagymamáim jóvoltából sok finom étket ismerhettem és ízlelhettem meg. Mindkét mamám ügyesen sütött-főzött a konyhában. Családtagjaik sohasem éltek panasszal a főztjük ellen, valószínűleg azért is főztek olyan ízesen és olyan jól.
De sajnos az alma, illetve az „alma almácskája” igen messze esett a fájától. Túl messze. Lehet azért is, mivel én voltam a legkisebb unoka, a kis kedvenc, akit mindenki kényeztetett. Engem bizony egyáltalán nem érdekelt, hogy hogyan készül az étel, csak az volt a fontos, hogy sok legyen belőle. A konyhában csak enni szerettem, és nem a tűzhely körül sündörögni. Meg is látszott rajtam a jó étvágyam. Az iskolaudvaron körbe-körbe kergettek a fiú osztálytársaim, és egyfolytában azt skandálták: „Digi-dagi daganat, kergeti a fiúkat.” Sokszor sírva mentem haza, hogy én ezt már nem bírom tovább. De azért kevesebbet mégsem ettem. Sőt, annál többet, mert az evéssel kárpótoltam magam elszenvedett sérelmeimért. Kedvenc ételeim közé tartoztak az ízletes palóc ételek, úgymint a krumplilaska, szilvás gombóc, krumpliganca, ismertebb nevén bukta. A „csinált tej”-ről, ahogy mifelénk hívták, közérthetőbb nevén a tejsodóról már nem is beszélek, mert azt még ezeknél is jobban kedveltem. Érdekes módon a tükörben sosem láttam magam kövérnek, pedig nagyon sokszor nézegettem magam benne. Kamaszkoromban vagy ettem, vagy a tükörben szemléltem kerekded arcomat, melyet akárhányszor néztem is meg, mindig szépnek találtam. Elég hamar megjelentek rajtam a tinédzserkori pattanások, sokszor el is mérgesedtek a zsíros, nem éppen diétás ételektől. De én ezzel mit sem törődtem, továbbra is a tükörbe voltam belebújva, és közben finomabbnál finomabb süteményeket habzsoltam. Nővérem tizenkét évesen sütötte meg az első palacsintáját, én pedig első voltam annak elfogyasztásában.

Egyszer még kisiskolás koromban volt egy felejthetetlen nyári reggelim. Édesanyánk tízóraira virslit készített. Aznap korán reggel elment dolgozni, amikor mi elkezdtünk a testvéremmel falatozni, már nem volt otthon. Számomra azonban kevésnek bizonyult a kiporciózott virsliadag, ezért kértem a testvéremet, hogy adjon az övéből még egy darabkát. Azt válaszolta, hogy ugyanannyit kaptunk, ezért ő nem ad. De én nem adtam ám fel, mikor véletlenül elpillantott a tányérjáról, elcsentem tőle egy falatot. Neki sem kellett több, repült felém az ötágú villa egyenesen a bal felkaromba. Még jó, hogy nem a szemembe! A nyomát magamon viselem azóta is. Ezután picit visszafogtam magam a torkosságban, de azért nem túl nagyon.

Emlékszem, egyszer az iskolába menet a közeli ABC-ben kakaós csigát vásároltam, de már nagyon kellett sietni az autóbuszhoz, és a nagy sietség miatt a boltban felejtettem az iskolatáskámat. A reggelim nálam volt, és ez volt a lényeg. Csak az iskolában vettem észre, hogy hiányzik a táskám a könyveimmel együtt. Gyorsan vissza kellett mennem érte a boltba. Hol gyalog, hol futva tettem meg az egy kilométeres utat, már amennyire akkoriban tudtam ezt a mozgásformát utánozni. A suliból természetesen jól elkéstem. Utána már hamarabb indultam a buszhoz, hogy legyen időm megvenni az „agyserkentő” reggeli betevőt. Nem volt olyan étel, amit ne szerettem volna. Illetve volt egy, mégpedig a húsleves cérnametélttel. Világgá tudtak volna kergetni vele. Lehet, hogy ezért került sor felnőttkoromban saját specialitásom, a gyufaleves kifejlesztésére? Biztos vagyok benne, hogy igen. Elmondom a receptjét. Vegyél egy kilónyi karajcsontot, tedd fel főzni nagy fazék hideg vízben, szépen szedd le a habját, majd ízesítsd be minden belevalóval, és amikor már majdnem teljesen kész, suhints bele egy doboz gyufát, ami a gáztűzhely fedeléről egészen véletlenül pontosan a levesbe pottyan. Hát azt az érzést soha nem felejtem el! A leves a vasárnapi ebédhez készült volna négyfős családom számára. Megkóstolva – még a gyufás skatulyába esése előtt – igen finomnak találtam. Utána már nem ízleltem meg, mert hamarjában kiöntöttem. Gyorsan elővettem egy „zacskós” levest, és déli tizenkét óra magasságában elkezdtem főzni az aranysárga Újházi tyúkhúslevest. A párom ebből a „kis incidensből” semmit sem vett észre, csak a gyermekeim kuncogtak az orruk alatt, amikor elköltöttük a vasárnapi ebédet. Azóta is jókat mosolygunk, amikor szigorú titoktartás mellett a lányaimmal felemlegetjük a gyufaleves „jóízű” történetét.

No, de tudok én ennél még cifrábbat is produkálni! A minap palacsintát kívánt enni a ház ura. Gyorsan összekevertem a hozzávalókat, és már csak a szódavíz hiányzott belőle, amikor felkaptam a spájzból egy kristályvizes üveget, és jócskán öntöttem belőle a tésztába. Igen ám, csak elfelejtettem, hogy házi pálinkát kaptunk nemrég ismerősöktől ugyanilyen flakonban. Hát mit ne mondjak, elég pikánsra sikerült a lekváros palacsintám. Érdekes módon a férjem nem reklamált a palacsinta íze miatt.