Tudom

Kopott feketébe öltözött lelkem,
ég és föld között csak a magány lebeg,
nincs csillag, mi hozzám vezet,
a sötétség köpenye alatt én elvesztem.
Nincs akarat, értelmes gondolat,
az elmúlás fuvallata érinti arcomat,
meghajolok tőle, mint a szomorú fűz,
de még éget belül a marcangoló tűz.
Elmentél, kiért számtalan imát suttogtam,
szemed tükre, ami a csillogást hozta.
A semmiben maradtam, üres világban,
szívem mégis lázad, valótlanra várva.

Ha akarnád, kereslek, harcolok,
csak újra érezzem csókodat ajkamon,
ölelésben a nyugalmat, repítő vágyat,
hogy szerelmünket nem hiába vártam,
hogy álmok mégis valóra válnak,
szívünk nem fárad el egy csatában.
Mégis tudom, már hiába hívlak téged,
de lelkünk egymást kutatva, keresve
örökké kóborolni fog az végtelen éjben,
remélve a találkozást az örök fényben.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.